Máshol áll a kamera

Bán Magda: Március 20-án mutatta be a Vígszínház Rubens és a nemeuklidészi asszonyok című darabját, amely 2006-ban könyv alakban a Magvetőnél jelent meg, és ugyancsak a Magvető Kiadó gondozásában jelenik meg a Budapesti Könyvfesztiválra, április utolsó napjaiban a Semmi művészet című kötete, és az abból készült hangoskönyv, az ön előadásában és Magos György rendezésében. Az ön egyébként sem eseménytelen életében két megmérettetés közel egy hónapon belül! Izgul, szorong?

Esterházy Péter: Mindig, újra és újra. Munkaköri kötelesség.

B. M.: Beszéljünk először a darabról, hiszen az első esemény a bemutató. Nem ez az első találkozása a színházzal. Milyen érzés színpadról hallani a saját mondatait?

E. P.: Nem én vagyok a legalkalmasabb, hogy erről beszéljek, mert én az együgyű szerző kategóriájába tartozom, rögtön kímélet nélkül elkezd tetszeni, amit látok. A fontos számomra ebben a dologban, hogy idegen emberek mondják, és nem az érdekel, hogy ami én vagyok ebben a szövegben az miként valósul itt meg, hanem az az idegenség ami benne van a szövegben, az miként valósul meg, és hogyan derül ki aztán róla, hogy mégis van hozzá közöm. Ez az egyik, a másik pedig annak a drasztikus különbségnek a látása, ami a leírt szó és mondott szó között van. Ezek közhelyek, csak éppen én megtapasztalom, tanulom, amikor ilyen helyzetbe kerülök. Tulajdonképpen nekem ez az első nagy színházi bemutatóm, mert eddig a szokásos ’pince, padlás’, ami a kortárs szerzők legtöbbjének kijár.

B. M.: A Búcsúszimfóniát a Vígszínházban játszották.

E. P.: A padláson. Igaz, jó padlás volt. Zsótér Sándor rendezte, Lukács Sándor volt az apa. Nekem az éppen akkor írt Harmonia caelestis szempontjából volt fontos, hogy lássam, annak a figurának, amire én a szavakat keresem, van dimenziója, ez engem megerősített abban, amit csináltam. És jó volt látni Zsótér radikalitását meg a színészek… mijét is? hát magukat a színészeket.

B. M.: Visszatérve az új bemutatóra, az első kérdés: miért éppen Rubens?

E. P.: Ennek van egy praktikus oka: az lett mondva, hogy Rubensről írjak. A Ruhr-triennale, amely engem két éve felkért, akkor épp a barokkal foglalkozott. Így jutottak el egyrészt Rubenshez, másrészt a Harmonia caelestishez. Sőt, az első mondatot is megadták: Rubens meghalt. Meg kellett néznem, hogy akarok-e egyáltalán Rubenssel foglalkozni, mert ahogy mondani szokták, Rubenset nézve az ember rögtön Rembrandtnál köt ki, mert mondjuk Rembrandt önarcképeinek a riadtsága sokkal közelebb áll hozzánk, mint Rubens diadalittassága. Elkezdtem nézni a képeit, elutaztam ide-oda, láttam a fantasztikus olaj-vázlatait, amelyek tényleg olyanok, mintha mai festmények volnának, elkezdtem utána olvasni, és egyszer csak ráláttam erre a mindentudó figurára, aki a megtestesült tehetségesség, aki mindent tud, és még hűséges is ehhez a mindenhez. És ehhez lettek találva ellenpontok: egyrészt a fia, aki a szenvedés felől beszél, másrészt Gödel, a nagy matematikus, aki a gondolkodás korlátossága felől szól egy olyan emberről, aki azt mondja, hogy az Úristen végtelen, én az Úristen hű szolgálója vagyok, akit az Úristen végtelen tehetséggel áldott meg, és ez mind igaz is. Tehát metaforikusan fogalmazva: a világ megfesthető, a világ elmesélhető. És ugye nekünk meg ellenkező tapasztalataink vannak a megroggyant meséről, a világunkról, amely egyre képtelenebbnek tűnik föl. Ez a szemléleti különbség okozza a szereplők konfliktusait, és viszi előre a darabot.

B. M.: A színházban a próbák során a színészek és a rendező mennyire másként látták, láttatják a darabot, mint ahogy az önben él?

E. P.: A rendező, Szikora János, azok közül való, akiknek a munkáját nagyon becsülöm. A győri Takarítás előadás, Nádas Péter darabjából, számomra máig nagy élmény, azok közé az előadások közé tartozott, amelynek a végén azt a csöndet az ember hosszan érezte a gyomrában. És egyáltalán. Az ő felfogása a színházról, amely kevésbé a társadalmi elkötelezettség és a realizmus felől közelít, ahol a látványnak is nagyobb a súlya, ez nekem kedvemre való. Egy szó mint száz: van bizalmam benne, és ez a legfontosabb. Ahogy láttam dolgozni, az a pontosság, az a tárgyszerűség, az csak megerősítette bennem ezt az érzést. Szeretem a színház tárgyiasságát, földhöz ragadtságát, hogy a díszlet, a jelmez, a világítás, a „honnan jövök be”-kérdések elsődlegesen fontosak. Szeretem a kíméletlenségét is, hogy azonnal megmutatja, mi az, ami működik és mi nem. És azt is szeretem, hogy minden előadás más, minden előadás rizikós. Brutális dolog. De ha a szerzőnek szerencséje van, létrejön az egésznek egy tere, egy működő konstrukció, és a színészek ebbe teszik bele a maguk tehetségét és persze tehetségtelenségét is, és ha ez a tér jó, akkor mindennek megvan a maga helye, funkciója, jónak, rossznak, közepesnek.

B. M.: A könyvfesztiválra jelenik meg a Semmi művészet című könyve, amelynek a címe arra az állandó olvasói kérdésre válaszol, cseppet sem egyértelműen, hogy mi az ön történeteiből az önéletrajzi valóság és mi a fikció? Mi az eredeti Esterházy-mondat és mi az idézet? És amikor az olvasó majd néhány oldalt már elolvasott, észleli, hogy valami másképpen van, mint eddig. Összehasonlítva A szív segédigéivel, a Termelési kissregénnyel vagy éppenséggel a Harmonia caelestisszel, az író arra hívja fel az olvasó figyelmét, mondhatni provokatív mondatokkal: hogy most minden másként látszik lenni és nem úgy, ahogy eddig megszoktad. És a vége felé az az egyik fejezetcím – a tizenegyedik! –: Búcsú a szereplőktől és más nyelvi egységektől. Tehát egyrészt a fociról beszél, az édesanyjáról, a családjáról, lásd eddigi művek, mégis másként. Mi változott?

E. P.: Az nem volna ínyemre, ha az a látszat keletkezne, hogy tovább írtam a Harmonia caelestist, mert nem írtam tovább, mert nem is lehet, abban vagy avval valamit befejeztem.

B. M.: Ebben a könyvében is érezhető a lezárás igénye. Hogy a fociról, vagy talán az anyjáról sem ír ezután, bár ez utóbbit nem tudja megígérni.

E. P.: Meg a valamiket megnyitni igénye… Ez volt az én belső szempontom, bár ilyenkor a belső szempontok nem érdekesek. Vannak olyan történetek, amelyekről már azt hisszük, hogy ismerjük, az nem jelenti azt, hogy örökétig úgy is marad, erre nem lehet számítani. Újra vannak keverve a dolgok. Az elemek. Elkezdődött egy új történet. Búcsút is vesz, meg nem is. Máshol áll a kamera.

B. M.: Olyan mondatokat olvashatunk, hogy Puskás Öcsi elintézte anyámnak, hogy ne telepítsenek ki bennünket!

E. P.: Kicsodát ne telepítsenek ki?

B. M.: Az Esterházy-családot. De az ön családját kitelepítették.

E. P.: Azt bizony nagyon. De hát ez egy regény, és a regény az más. Abban a szerző azt mondja, hogy ő egy francia vidéki patikus felesége, és ezt olyan sokszor mondja, hogy végül elhisszük neki. Én meg most azt mondom, hogy tizennégy éves korom óta nem rúgtam labdába, és az anyámmal kézen fogva sétálok az utcán. Tegnap is sétáltunk, pedig hogy fújt a szél.

B. M.: Azt is mondja a szerző, hogy az első felesége idején ez meg az történt…

E. P.: Hát igen, de hogy végül is hány feleség van itt vagy lett, arról a könyv nem ad információt. Nem kíván adni.

B. M.: Tehát a jól ismert Esterházy-világ eddigi állításai megváltoznak.

E. P.: Szerintem nem voltak állítások. A nézés változott meg, vagy inkább a kamera helye. Ettől kicsit másokat látni és másképp. Legalábbis azt hiszem.

B. M.: Minden relativizálódik, megkérdőjeleződik?

E. P.: Nem, dehogy. Vagy igen. Vagy csak a valóság. De minthogy mindig a valóság és az írás viszonyáról van szó, és ez a viszony most megváltozott, ez kérdőjeleket is jelent.

B. M.: Lehet úgy fogalmazni, hogy a Semmi művészet történetei a Harmonia caelestis nézőpontjához képest elcsúsztatott kamera állásból látszanak?

E. P.: Ez jó hasonlat. De a kis elcsúsztatás olykor nagyobb hatású, mint amikor nyilvánvalóan megváltozott a nézőpont. A kicsi elcsúsztatás esetében mintha olyan lenne a mondat, de mégse az. És ha jól csináltam, a mondatok halmazódásából kialakul egy következetesség, és ez összességében teljesen megváltoztatja a hatást.

B. M.: Ez a megváltozott nézőpont, amit úgy is fogalmazhatnánk, hogy belülről, a családból nézés helyett kívülről néz ugyanarra, s ez különböző érzelmeket vált, válthat ki az olvasóból. Élesebben fogalmaz, erőteljesebb színeket használ.

E. P.: Hát olyan nincs, hogy csak döngicsélés van meg zümmögés… mindennek következménye van, még ha nem is tudjuk, vagy én nem tudom, hogy pontosan micsoda. Most ilyen történeteket akarok írni. Szerény szokásom szerint négy-öt évre elláttam magam munkával, ami majd más lesz, mint eddig, de mégis ezer szállal kötődik az eddigiekhez. Nekem izgalmas helyzet. Mit enged meg ez az új tér, mit látok meg, mit tudok meg újat, ilyenek. Kicsit úgy érzem magam, mint harminc éve, a Bevezetés a szépirodalomba elkezdésekor.

Forrás: www.bookline.hu
Bán Magda