Klasszikus modern

Klasszikus modern – Szeged, Tosca

Vastaps. A szegedi műértő közönség körében nem gyakori. A Szegedi Nemzeti Színházban október első hétvégéjén Angyal Mária rendezésében bemutatott Tosca felújított változata azonban kiváltotta a minden rendező által áhított reakciót. Azok számára, akik kedvelik az operát, kihagyhatatlan előadás, akik eddig nem rajongtak a műfajért, tökéletes beavatás.
Évtizedek óta arról vitáznak, győzködik egymást a színházi szakemberek, hogy a balett, vagy az opera tekinthető a színpadi megjelenítés csúcsának. A többség az utóbbi mellett teszi le voksát, mondván, hogy a zene és a tökéletesen kidolgozott ének az emberi testből, vagy az emberi test által kihozható művészet csúcspontja. Természetesen ez az álláspont rengeteg helyen támadható. Valójában nem tartom feladatomnak, hogy ezt a kérdést itt és most eldöntsem. Azt azonban biztosan állítom, hogy aki részt vett a Szegedi Nemzeti Színházban bemutatott Tosca előadáson, nem töpreng a kérdésen. Ők elsöprő többséggel azt gondolják, hogy az opera a maga absztrakciójával a színpadi élvezet királynője.
A címszerepet éneklő Rálik Szilvia nem csupán operaénekesnői feladatának tett eleget, hanem minden olyan követelménynek is, melyek az utóbbi időben egyre jobban előtérbe kerültek egy énekesnél. Hangjával prózai módon is tud játszani, mozdulatai összhangban vannak a zenével és a szöveggel, színészi játékát néhány színésznő is megirigyelhetné, ráadásul csinos is. Szintén élvezetes, sima és könnyed alakítást nyújtott a bariton Réti Attila. A gonosz Scarpia szerepét mintha kifejezetten rá írták volna. A Cavaradossi bőrébe bújt Wendler Attila elleshetné tőlük, hogyan kell a tipikus színpadi gesztusokat erőltetés nélkül, természetesen színpadra vinni, de senki ne gondolja azt, hogy ez a néhány kényszeríttet mozdulat elvesz bármit is az összhatásból.
A díszlet és a jelmez finom és a maga egyszerűségével tökéletesen hiteles. Varga Mátyás, Vágvölgyi Ilona és Papp Janó megmutatta, hogy a klasszikus is lehet modern, a hideg kék is sugározhat melegséget, és hogy a letisztultság is lehet eredeti.
A darab az apró részletekből így állt össze egy eszményi egésszé. Az ének, a zene, a díszlet, a jelmez és a mozgás mindvégig rendkívüli harmóniában van. Érezni lehet az együtt dobbanó szíveket, a benne lévő lélek pedig fokozatosan a nézőkbe költözött. Érezzük Tosca szenvedését, vívódását, Scarpia vágyát és Cavaradossi testi-lelki kínjait is, végül együtt sírunk a hősnővel és őszintén szakad ki belőlünk a taps. A taps, ami most nem megszokásból szól, hanem az igazi elismerés jeleként.

kultissimo.hu

2008.10.08.

Izsó Tímea