Nagyszínház: “Varázsla-Tosca”

Az opera talán nem más, mint egy kimerevített pillanat, egy érzés zenévé transzformálva – ez a gondolat fogalmazódott meg bennem a Szegedi Nemzeti Színház pénteki, nagyszínházbeli Tosca előadása után. Azt szokás mondani, hogy az operettben akkor szólal meg a zene, amikor a próza már nem tudja elmondani azt, amit el kell mondania. Nos, aki együtt vívódott Toscával és Cavaradossi lovaggal a pénteki előadáson, az érezhette: az opera az operettel szemben azért teljesen ének és zene, mert csak így képes mindent elmondani: képeket, pillanatokat, érzéseket – zenében kódolva.

“Puccinitől?” – “Igen. Tosca. Opera.” A Szegedi Nemzeti Színház idén a korábbi évek gyakorlatával szemben több operát vett fel repertoárjába, és az intézmény nem titkolt szándéka – mint az Juronics Tamással, a színház művészeti igazgatójával készített interjúnkból is kiviláglik -, hogy a fiatalabb rétegekkel is megszerettesse a műfajt. Nos, a pénteki előadás közönségének korösszetétele a jelentékeny számú fiatal érdeklődő mellett természetesen a tekintélyesebb korúak javára dőlt, de úgy vélem, ha a Toscához hasonlóan színre vitt operák sorakoznak még a színház tarsolyában, bizonyára nem kell majd csalódniuk elképzeléseikben.

Ismert a műfaj közbeszédben elterjedt “definíciója”, miszerint az opera az az előadás, amikor a hősnőt mindenképpen megölik, ő pedig ahelyett, hogy szimplán megadná magát a sorsnak, még fél óráig úgymond “visítozik”. Az Angyal Mária rendezte Toscának sikerült rácáfolnia erre a vélekedésre, amennyiben a látvány, a zene és a kidolgozott színpadi mozgások precíz összjátéka révén érezhetően kiemelkedtek azok a jelenetek, amik a műfaj szépségét mutatják. A benyomás: egy-egy jelenet nem pusztán cselekmény és történet, hanem a kimerevített pillanat, zenébe lefordítva, a könnyedebb jelenetektől – mint például Tosca féltékenységi megnyilvánulása szerelme, Cavaradossi lovag előtt – egészen a mélyebb részekig. A vívódás: mit tesz Tosca a zsaroló zsarnok kezében, aki megkínoztathatja és kivégeztetheti kedvesét? Hallgatni vagy beszélni, tűrni vagy ellenállni, gyengének lenni vagy bűnösnek, rabnak vagy szabadnak – mindezek a szavak az olasz szöveg és Puccini zenéjének sajátos összjátékán és dinamikáján keresztül új értelmet nyernek. És a csúcspont, a halálra készülő férfi, Cavaradossi híres levéláriája, mely felemelő volt Wendler Attila előadásában, akinek a hangja szépen illik a Tosca szerepét játszó Rálik Szilviáéhoz (képünkön a Scarpiát alakító Kelemen Zoltánnal). A jelentős énekesi teljesítmény mellett a szereplők színészi játéka is megragadó volt, remekül alakított a harmadik “főszereplő”, a Scarpia báró sötét figurájában a közönség elé lépő Kelemen Zoltán is. A közönségnek “hallhatóan” tetszett a darab, minden felvonást hangos taps követett.

A nem túlzásig díszített és nem harsány, hanem arányosan komponált díszletek és a remek jelmezek nagyban hozzájárulnak a darab harmonikusságához, például az utolsó felvonásban az Angyalvárnál a háttérben szolid csillagok ragyognak és egy katedrális kupolája látszik – ilyen díszlet szolgál háttérül két szerelmes sorstragédiájához. És hogy a látvány és a cselekmény mellett Puccini zenéje is abszolút a helyén legyen, arról Pál Tamás, a színház I. karmestere gondoskodott.

A Tosca október 4-én, 17-én és 18-án is megszólal a Szegedi Nemzeti Színház színpadán.

szegedma.hu
2008.10.04.
Arany Mihály