Szerelem, csak első látásra

Machiavelli klasszikusnak számító Mandragóráját nem csak Háy János pörgős, ötletes és a köznyelvből építkező átirata teszi könnyedén befogadhatóvá, hanem a felvetett kérdés – miszerint létezik-e szerelem –, és Szabó Máté látszólag egyszerű, de színészvezetésében céltudatos és egyediséget is megengedő rendezése is hozzáteszi a magáét az egyértelmű sikerhez. A szegedi Kisszínházban egy könnyeden szórakoztató, végkövetkeztetéseiben mégis némileg borúlátó előadás született.

Callimaco és Siro elmenekülve Párizs megunt forgataga elől vidéken próbálna feltöltődni, illetve új szeretők után nézni, hiszen hosszas bemutatkozó dialógusukat megtisztítva a sallangoktól rájöhetünk, nem az életet, csak a fővárosi nőket unták meg. S rögvest ez válik az előadás vezérfonalává: Callimaco meglátja Lukréciát, és sokadjára ismerkedik meg a szerelem első látásra érzésével. Attól kezdve csak egy célja lesz: magáévá tenni a nőt, aki állítása szerint ezúttal tényleg más, mint a többi. És azért, hogy kimutassa, mennyire komolyan gondolja ezt az állítását, még önkritikát is képes gyakorolni – belátja, hogy az eddigiek mint hazugságok voltak. Felbérlik Liguriót, hogy segítsen nekik kicsalni a leendő férj – aki akár apja is lehetne a lánynak – kezei közül Lukréciát. Cselekben és szövevényekben gazdag pillanatok következnek ezután, melyekről nem lehet eldönteni, hogy krimibe, szappanoperába, vagy tényleg egy szerelmes történetbe vontak be minket.

A szappanoperaszerűség leginkább a színészek sokszor túlzó, karikatúraszerű, de gondos szerepépítésének köszönhető. Kimagasló Kőszegi Ákos, aki bátran, klisékből építkezve, de egyedien valósítja meg Ligurio karakterét, akinek jelleme nem nélkülözi a westernfilmek vadregényességét (merthogy az Itáliában játszódó történetet parodisztikusan-szellemesen csavaros módon spagettiwesterneket idéző helyszínbe és műfaji jellemzőkbe pakolta a rendező) és a szálakat szövő jósok misztikumát. Legalább ennyire fantáziadúsan ostoba és értetlen Nicia, aki látszólagos logikussággal próbálja elfedni tudatlanságát, ami Székhelyi József koncentráló tekintetével nemhogy nem didaktikus, hanem nagyon is élvezhető és átélhető. Bár a pap keveset van jelen a színen, Király Levente játékának köszönhetően mégis kiemelendő: egy ültő helyében annyira pajkosan, energikusan és kritikusan jeleníti meg karakterét, hogy nincs ember, aki ne érezne rá a hit követe álszentségének okára, és hiába tűnik egyértelmű és közhelyes poénnak a paráználkodó misemester, egyediségének következtében mégis emlékezetes alakítás. Mellettük méltó főszereplő Horváth Illés szenvedélyes és fiatalos álmodozója, aki sarkonként, maximális lelkesedéssel ugrik az önbecsapás ál-szerelmes zuhatagába. Barnák László sztoikus Sirója tökéletes partnere és látszólagos ellenpontozása Horváth játékának – látszólagos, hiszen bármennyire is megfontolt, okoskodó jellemnek tűnik, őt is csak egyetlen cél vezérli. Sallai Nóra Lukréciája megvalósítja a neki előlegezett szépséget és szenvedélyt, Fekete Gizi pedig mint egyszemélyes bordélyház parádézik Sostrata szerepében.

A színészeknek pedig tökéletes hangulatot teremt a Khell Csörsz–Balla Ildikó kettős által komponált látvány. Khell díszlete pontosan idézi meg azt a testiséget – fényváltások, változatos kontúrú színek, kihívó női ruhák –, amit az előadás ért szerelem alatt, és bármennyire is könnyen megszokható látkép, mindig mutat valami újdonságot – gondolok itt a virágos rétre vagy a valóban meglepetést okozó ágyra. Balla Ildikó cérnavonásai pedig könnyedén jellemeznek egy-egy karaktert, érzékeltetve túlfűtött, ám üres lényüket. Kiemelendő még Gáspár Erzsébet mozgalmas, ám mértéktartó, mégis igen lendületes és látványos koreográfiája, valamint az eklektikus, néha a fordulatokat filmszerű idézőjellel aláfestő, időnként pedig ugyancsak a Vadnyugatot (helyesebben Ennio Morriconét) idéző zene, mely paródiájában is tartalmasan színezi kellemesen az előadást. Hársing Hilda dramaturg azonban lehetett volna erősebben kritikai szemléletű, hiszen a jeleneteket még a kemény és pörgős játék ellenére sem tudták mindig izgalmassá tenni a színészek, pedig egy kis húzással makulátlanná válhatnának az amúgy egyáltalán nem lapos szóváltások és helyzetgyakorlatok (a második felvonásban vannak helyenként szájbarágósra túlírt epizódok, ilyen például a tetőpontot jelentő ágyjelenetet megelőző hosszú-hosszú dialógus).

A kellemes forma és a rendezői kreativitás nem tudja, de nem is akarja elrejteni Machiavelli dekadens ítéletét. Eszerint hiába a szép szavak: minden párkapcsolat kizárólag a nemi vágyra épül, még az igaznak tűnő pillanatok mögül is kibukik, hogy nem a szenvedély, hanem a túlpörgetett véráram a felsőbbrendű irányító hatalom. Nem valamiféle lelki egyesülés, hanem az örökítőanyag szétszórása irányítja azt, amit ma szerelemnek nevezünk, és kerüljön bármibe vagy bárkibe, mindenképpen ez határoz meg bennünket.
www.szinhazajanlo.hu
2008.10.27.
Nyulassy Attila