Bemutatták…

Bemutatták az Adriana Lecouvreurt

Szeged – Ízig-vérig izgalmas, mai színház Michael Sturm Adriana Lecouvreur-produkciója, amit az operafesztivál nyitányaként nagy sikerrel mutatott be a versenyzőkkel kiegészült szegedi társulat hétfőn, kétharmad ház előtt a nagyszínházban.
Ha más hozadéka nem lenne a nemzetközi operafesztiválnak, mint a ritkán játszott Adriana Lecouvreur bemutatása, már akkor is pozitív lenne a mérleg. A Puccinire emlékeztető, operettszerűen dallamos operát a német Michael Sturm állította színpadra friss szemléletet hozva, imponáló érzékenységgel és kivételes intelligenciával. Az édes-romantikus Cilea-muzsikából alkotótársaival sikerült ma is ható, igazi zenedrámát varázsolnia. Philippe de Chalendar vezényelte a karakteresen, sodró lendülettel játszó szegedi szimfonikusokat és a kiváló kórust.

Először az idegesítően ketyegő metronóm teremtett feszültséget, majd amikor előtűnt Molnár Zsuzsa komoran impozáns színpadképe, rögtön kiderült: nem barokk palotában játszódó korhű történetet láthatunk, hanem időtől, tértől elvonatkoztatott absztrakt művészetet, mai színházat a színházban. A szereplők fekete monolitokként magasodó, hatalmas, rideg öltözőasztalok előtt ülnek, onnan „lépnek színre”, oda térnek vissza. A színész élete a játék – önmaguknak játsszák el a darabot. Miközben apró mozaikkockákból a szövevényes sztori is összeáll, világos, hogy nem a történet pontos elmesélése a rendező célja – a veszedelmes viszonyokat: a tettetést, az árulást, az intrikát, a valóság és az igazság viszonylagosságát akarta bemutatni. Különösen hatásos megoldás, hogy a harmadik felvonás kötelező balettbetétjét elhagyták, pontosabban Páris aranyalmás ítéletét táncosok helyett a drogos szeánszba csöppenő szereplőgárda „táncolja” mulatságos, bódult révületben.
A versenyzők közül a Principessaként bemutatkozó Bódi Marianna volt hangi és színészi tekintetben is a legmeggyőzőbb: Bouillon hercegnőt delirium tremensben szenvedő, szerelemre éhes asszonynak mutatta. Roppant muzikális a címszerepet alakító Kristin Sampson is: érett, erőteljes, ugyanakkor finom és hajlékony szopránját élvezet volt hallani. Gyarmathy Ágnes neki tervezte a legszebb ruhákat – a jelmezek miközben historikus hangulatot árasztanak, akár a legnevesebb párizsi divatházak mai bemutatóin is szerepelhetnének. A játékban is erős Adam Diegel Maurizióként kicsit megilletődve kezdte, de a második felvonásban már nagyszerűen énekelte a slágeráriát.

Haloványabb volt a színidirektorként színpadra lépő Timothy Jon Sarris: sem fénytelen baritonja, sem merev játéka nem keltett túl jó benyomást. Időnként szürreálisba hajló clown-figurákként tűntek fel a Comédie Francaise színészei – Vajda Júlia, Szonda Éva, Lőrincz Zoltán és Hajdu András odaadással, jókedvűen bohóckodott. Cseh Antal Bouillon hercege és Kóbor Tamás Chazeuil abbéja furcsa párost alkotott sok humorral fűszerezve. A rendező egy új szereplőt is teremtett: Varga József ijesztő halálfigurája vészjósló árnyékként követte a dívát – megelőlegezte Adriana Lecouvreur tragédiáját.
Délmagyarország
2008. 11.05.
Hollósi Zsolt