A kábeltévén tömegek nézik…

Bodolay: A kábeltévén tömegek nézik a pornót éjszakánként

Szeged – A 2005-ös londoni terrortámadás után készült a Pornográfia, amit Bodolay Géza rendezésében pénteken mutat be a szegedi társulat a kisszínházban.
– Miért javasolta, hogy mutassák be Simon Stephens Pornográfiáját?

– A művet Almási-Tóth András, a Szegedi Nemzeti Színház új irodalmi vezetője találta meg. Először a német, majd az angol verziót olvastuk, az ősbemutató Hamburgban volt. Az ottani színház a német nyelvterület egyik legfontosabb helyszíne évtizedek óta, a Schimmelpfennig-féle Push-upnak is ott volt az ősbemutatója. Azt a darabot akkor Kecskeméten játszottuk először „külföldön”. Az egyesült Európában ez a történet mindenképpen ránk is tartozik, nem mehetünk el mellette úgy, mintha a világ nyugati feléhez semmi közünk nem lenne. A magyar színház az előző századforduló idején is hozzátartozott legjobb előadásaival az európai színházhoz, s a huszadik század hetvenes évei óta ez a törekvés sokunkban töretlen.

– Úgy fogalmazott: Kecskeméten nem merte volna műsorra tűzni, bátrak a szegedi színház vezetői, hogy ők megtették. Miért kellett hozzá bátorság?

– Bármilyen érvényes előadáshoz bátorság kellett mindenkoron. A húsz évvel ezelőtti, szegedi Hamletünk bemutatása például jóval nagyobb bátorság volt akkor Sándor Jánostól. Az előítéletekkel szembe menni mindig energiát igényel. Nem kizárt, hogy lesznek, akiket már a darab címe is irritál. Közben a kábeltévén tömegek nézik a pornót éjszakánként. Stephens darabja nem erről szól. A világ jelen állapotát igazi színházi emberként mutatja fel, valódi párbeszédet kínál a játszóknak és közönségüknek.
– A pornográfia szótól és a 16 éven felülieknek besorolástól a nézők visszariadhatnak, holott a darab a 2005-ös londoni merényletekhez kapcsolódik. Miért találó mégis a cím?

– A szerző a világot behálózó „trendeket” látja pornográfnak, s ha kezünkbe vesszük bármelyik napilapot, be kell látnunk, hogy Stephens az egyik lényegi elemét kapja el a kezdődő huszonegyedik századnak. „Pornográf korszakban élünk.” Ugyanakkor látnunk kell, hogy a merénylet délelőttjét az olimpiarendezés jogának elnyerése előzte meg, és akármi történhet körülöttünk, a szerelem valamilyen formában – ahogy Shakespeare idején is – mindent meghatároz.

– A Pornográfia rendhagyó szerkezetű darab, mi jelentette ebben a legnagyobb kihívást?

– Olyan, mint egy kirakós játék. A hamburgi előadás erre a díszlettel is utalt. Ritkán van a rendezőnek eleve – a szerző által felkínált módon – ekkora szabadsága. Stephens pontosan tudja, amit olykor idehaza némely színházcsináló szeretne elfelejteni: a színház önálló műfaj, s a színészek nélkül egyszerűen nem létezik. Azzal a ténnyel, hogy Szegeden tizennyolc színésszel adjuk elő a darabot, tulajdonképpen máris új ősbemutató születik, ahogy ezt a szerző a darabjával kapcsolatban eleve is kívánta. Örülnék, ha ő maga is látná, mire jutunk egy olyan városban, ahol nincs metró, de van színház.

– Miért játszanak a magyar színházak viszonylag kevés friss darabot? Nincsenek igazán jók?

– Ha a színház biztonsági túlélésre játszik, akkor eleve csak olyan művet vesz elő, ahol a cím már önmagában valamiféle népszerű ingereket ér el. Kortárs szerző a huszadik század közepe óta egészséges rizikót jelent. Normális lenne, hogy idehaza is új, mára és mához írott műveket mutassunk be, ahogy ezt a kétszáz éve általunk is folyamatosan másolt német nyelvterület színházai manapság ismét teszik. A magyar szerzők közül a legjobbak a színház közelében kezdtek el színpadi műveket írni, ahogy a már említett Schimmelpfennig vagy éppen Stephens is teszi.

– Sokat rendezett Szegeden különböző időszakokban, milyennek találja a mostani prózai társulatot?

– Már annak is örülnék, ha a magyarországi „prózai” társulatokat végre „drámai” színháznak nevezhetnénk, ahogy tőlünk nyugatra és keletre egyaránt. Ha még a fogalmi zűrzavart is tisztázhatnánk egyszer, miszerint a komédia és a tragédia egyaránt dráma, nos, én már ekkor úgy érezném, hogy nem hiába csináljuk – negyedszázada. A kérdés elől nincs okom kibújni: egészen kitűnő ifjú emberekkel ismerkedhettem meg az elmúlt hetekben, s talán Stephensnek is köszönhető, de ebben az előadásban a szó legjobb értelmében működnek együtt – „társulatként”. Amúgy Hamlettel együtt vallom: „nincs a világon se jó, se rossz – gondolkodás teszi azzá”. A társulat attól jó, hogy a produkciót most nagy kedvvel és lelkesedéssel próbálja, s többen egészen kitűnőek, ahogy ezt a régiektől már több korábbi előadásban megszokhattuk az elmúlt évtizedekben. Valójában mindig és mindenkor az előadásokban hittem. Nem gondolom helyesnek, ha az ítéleteink megelőlegezik egymást. Bármely színház bemutatói függetlenek egymástól, vagy legalábbis annak kellene lenniük. Várjuk tehát a nyitott, érdeklődő, felnőtt nézőket. Csak a legfontosabbat ígérhetjük meg: Stephens darabján nem lehet unatkozni.
Délmagyarország
2008.11.11.