Közízlés által jóváhagyva

Meglehet, hogy egy, a szegedinél nagyobb színházépület sem lenne elegendő Ruy Blas reménybeli sikersorozatának fogadására, olyannyira kiéhezve látszottak mind a színészek, mind pedig a közönség egy darabra, amelyben nincsenek meghökkentő, ezért kiszámíthatatlan elemek. Znamenék István rendezésétől – a január 30-án bemutatott Királyasszony lovagja – az ember pontosan azt kapja, amire a nyakkendőt kötve hangolta magát: konvenciózus produkciót, ha lehet azért, jobb minőségben.

Faramuci dolog persze a konvenciókra hivatkozni, hiszen 1838-ban, amikor Victor Hugo már megírta jelentősebb drámáit, a harminchat éves szerző ugyanúgy kiverte a biztosítékot darabjával a konzervatív kritika néhány gyöngébb idegzetű tollnokánál, mint ahogy manapság követelik vissza jó néhányan „az igazi, színházszerű” élményt, a megbízható előadásokat Szegeden a közízlés nevében. (Megjegyzem: három évvel ezelőtt a budapesti Piccolo Színház Ruy Blas-produkcióján épp hogy csak lézengtek – úgy tűnik tehát, ahány város, annyi szokás és legalább annyiféle ízlés…)

A szegedi előadások alatt azonban garantáltan senki sem lopózik majd a ruhatárhoz szünetben: a darab nyelvezetét nem érheti kifogás – Forgách András fordítása azonkívül, hogy nagyszerű, igazán maira sikeredett, lüktető, pergő. Az élvezeti értéket tovább emeli a színészek jó hangulata, a szinte tapintható öröm. Nagy kár, hogy ezt az önfeledt örömöt éppen a címszereplő Kamarás Ivánnál lehetett a legkevésbé föllelni: talán a szerepért nem lelkesedett olyannyira, vagy csak a többiekből túláradó jókedv miatt tűnt visszafogottabbnak – nehéz megmondani. Maradt így is a profizmus, az atombiztos, meggyőző mesterségbeli tudás, megfejelve a fiatalabbakat rabul ejtő sármmal és népszerűséggel, az idősebbeknek pedig akár még Jean Marais is beugorhat 1947-ből… Partnere, a Neuburgi Mária spanyol királynét alakító Gubik Ági igazán erős alakítása tele volt érzékenységgel, szenvedéllyel; sajnáltuk, ha magányos volt, drukkoltunk, ha szeretett. A pozsonyi színiakadémia ajándéka szánkázott az érzelmeinken; jó lenne tudni, hogy a szegedi szerep felsorakozik filmsikerei mellé.

Morbidnak tűnhet, hogy egy halállal végződő színdarabot általában véve is a humor sző át, de különösen megkapó volt az a vagányság, amivel Horváth Illés színpadi jelenléte szinte pikareszk figurává teszi Don César de Bazant: érződik, fekszik neki a szerep és nagy kedve is van hozzá. Jakab Tamás gesztusait, mimikáját tanítani kéne, hogyan lehet négy másodperc alatt működésbe hozni a nézők rekeszizmait – a kardjait-tőreit gyámolító botként használó Don (Quijote?) Guritánra sokáig róla fogunk emlékezni. Megyeri Zoltán nagy kedvenc – nagyon gonosz most is, és nagyon megy neki: aligha lehetett kétséges, hogy ebben a drámában kinek a bőrébe bújik, Don Salustio de Bazan telitalálat volt. Sallai Nóra és Borsos Beáta szintén kitűnőt alakított.

„Kettős szerepre” is akadt példa, méghozzá a színpadon kívül: Znamenák István neve jegyzi egyúttal a díszletet is. Ne keressünk mögötte semmi különöset, ez a színpadi környezet egyszerűen csak szép akart lenni, és ez sikerült, Cselényi Nóra jelmezei pedig harmonikusan illeszkednek ebbe a környezetbe – a csoda azonban máshol rejtőzik. Mert bár a Királyasszony lovagja megkíméli az embert az otthoni továbbgondolkodástól, egy kérdés mégiscsak előjön. Mi lett volna, ha a társulatnak nincs ilyen fergeteges kedve?
Ne rontsuk el – örüljünk inkább velük.

Papp Ferenc 

http://www.regionline.hu:80/index.php?option=com_content&view=category&layout=blog&id=61&Itemid=81