Tévelygések végjátéka…

Tévelygések végjátéka, avagy nemzetiszínház Bodolay-módra

A tévedések vígjátéka, avagy esetünkben komédiája Shakespeare-től, Arany László 1866-os szövegére hivatkozva, persze azt alaposan átírva. Bodolaytól.

A Pornográfia nem jött volna be Kecskeméten, Bodolay – akkor még csak rendezőként – lehozta megbukni Szegedre. A nép nem értékelte tehát a magas művészetet, ezért a Nagyváradon már bemutatott A tévedések komédiáját is meg kell ismerniük a dél-magyarországi színházlátogatóknak (persze, ha akarják). Ám ez már nem csupán a rendező Bodolay, hanem a színházi főrendező – prózai tagozatvezető Bodolay felelőssége is. No meg Gyüdi Sándoré. Végül is most már (vagy egyelőre) mégiscsak ő a színidirektor az évek óta csak nevében nemzeti szegedi teátrumban.

Bodolay profi, aki nagyon érti a szakmáját. A közönség meg korábban szeretett színházba járni Szegeden.

Ha egy meg nem értett zseni vezeti az országot, akkor se lehet a népet lecserélni. (Máshol persze ilyet is láttunk. De ez attól még, hogy ez itt Pol Pot megye, mégse Kambodzsa.) Persze, tudom, tudom, ez más, ez művészet. Ami egyébként lehet csak úgy is, önmagáért. De attól még a tény tény marad: a premierre a repijegyesekkel sem sikerült teltházassá tenni a Kisszínházat. És valószínűleg ez később sem lesz másként. Ez a művészi felfogás aligha felel meg a – nem Fidesz-értelemben vett – (kis)polgári (köz)ízlésnek. Apropó, közízlés. Azt egy művész figyelmen kívül hagyhatja, lenézheti, fricskázhatja. De városi és állami (köz)pénzből akár még tekintettel is lehetne rá.
A Shakespeare-történet közismert. De ha nem lett volna az, akkor ezután se lesz azoknak a fanatikusoknak, akik a péntek estéjüket a színházi darab Bodolay-interpretációjának szentelték. Amúgy a darab gondolkodóba ejthetné a nézőt. Lehetne üzenetértéke. Vagy egész egyszerűen csak szórakoztathatna. De egyiket sem teszi.
Amikor a premieren a „fasz” szó elhangzott az egyik főszereplő szájából, a döbbent csendet félperces nézői kacaj szakította meg. Egy középkorú nőé. (Hiába, Freud mégiscsak Freud.) Nekem volt kínos. Azután meg meztelen férfihátsó a közönség felé, lesmárolt Shaekspeare-portré, apácából lett kurva, rózsaszín neonkereszt szimbolizálta kolostor (épp „illett” a premier napjához, azaz nagyböjt péntekjéhez), nemzetközi karjelzés („bekaphatjátok”), szintén a publikumnak játszva. Hiába, mindent a nézőért. Meg olcsó poénok („Én vagyok én és Te vagy Te, ki a hülye, én vagy Te?”, ez hat-hétévesen tényleg jó viccnek tűnt, most viszont az ember, kifizetve a színházjegy árát, komolyan kezdett elgondolkodni a fölvetésen). És persze mondhatjuk: ez egy mai (vagy talán történelmi koroktól független) társadalomkritika, meg görbe tükör a mának, a holnapnak és a holnaputánnak, és sorolhatnánk tovább a sekélyes közhelyeket. De nem. Mi, nézők, még nem vagyunk elég érettek Bodolay Géza művészetére.
Igen, tudom. Hallottuk már eleget. Bodolay Géza profi. Én meg nem értek a színházhoz. (Megint más kérdés, hogy én viszont rendezni nem akarok, cserébe Bodolay se csodálkozzon, ha ezután színházba járni se Szegeden.)
A színészek láthatóan vágytak a sikerre. Szinte sajnáltam őket. Mégis, kiemelkedő alakítást egyiküktől sem láthattunk. Többen túljátszották karakterüket, de – ettől még, vagy épp ezért – ez nem művészet. A darab sikere mégsem rajtuk múlt, múlik.
Ezen az estén se sokat nevettünk – mondta egy fiatalember a barátnőjének kifelé menet. Nem, én se tapsoltam – mondta egy jól szituált ötvenes a ruhatárnál partnerének.
A tévedések komédiája a bemutatón végül nem bukott meg. De felhördülések most is lesznek. Gyüdi majd magyarázkodik: Bodolayt megint félreértették, de a csupasz férfiseg, bocsánat, -hátsót majd cenzúrázzák a középiskolás bérletek alkalmával. (Na persze a kákán is csomót kereső karolinásoknak így se fog tetszeni az apácashow.) Szóval a darab picit kiherélve még lemegy párszor. Aztán ősszel már nem tér vissza a színpadra. Gyorsan elfelejti mindenki ezt is. Meg a színészek is azt, milyen volt, amikor még zsúfolt ház előtt léptek föl, és a közönség felállva-tombolva ünnepelte játékukat.
A nagyszínházban tuti lett volna a bukás. Itt, a kicsiben körülbelül erre számíthattunk (bár sokak szemében az előadás előtt még ott pislákolt a remény, hátha… De nem.) Kecskeméten a – megint csak nem politikai értelemben vett – konzervatív ízlésű közönség akarata előtt meghajolva nem marasztalták tovább a színházigazgató Bodolayt. Jött tehát Szegedre.
A rendező Bodolay ősszel már megbukott itt. A tagozatvezető Bodolay még próbálkozik.
Darabjának egyébként helye lenne a déli nap alatt. Harminc vagy ötven fő előtt bátran kísérletezhetne. És akkor belemehetnénk a rendezés mondanivalójába (ha lenne). De akkor is, ezt az ő és közönsége művészi magánügyének tekinthetnénk. Ám egy milliárdos költségvetésű városi teátrum főrendezőjeként minden, amit színpadra állít, közügy.

A nép meg ítélhet. Az “eszi, nem eszi, nem kap mást” ebben az esetben nem működik, legyen szó akár Gyüdi Sándorról, akár Juronics Tamásról, akár Bodolay Gézáról. Akkor se, ha ez nem politika. Vox populi, vox Dei. Persze ez csöppet sem művészi alapelv. De attól még igaz.

szegedma.hu
2009.03.14.
Jenei István