Balta a fejbe: „Az idő megállt”? – kritika

Ismét egy darab Szegeden, amin meg lehet hökkenni, sőt fanyalogni, szörnyülködni, akár otthagyni az előadást az első felvonás után és hazamenni – de még időben, hátha elcsípünk valami langyosra hangolt szórakoztató műsort a tévében. Tasnádi Csaba kisszínházbeli rendezése ugyanis fejszével kreál választékot a konszolidált hajkölteményeken, s még ellenőrzésként is görbe tükörben mutatja meg az elkészült frizurát – a Tisza-parti városban azonban érezhetőleg nem az ilyen fodrászokhoz szoktak. A Balta a fejbe április 17-i bemutatójának eleve óvatos látogatottságát tovább ritkította a szünet alatt távozó nézők elporzó autóinak kerékcsikorgása, az előadás végén pedig a közönség érdemi vastapsot nélkülöző, inkább csak illedelmes köszönetét tehette zsebre a társulat – bár ennél többet érdemelt volna.

Lőrinczy Attila díjnyertes tragikomédiájának szegedi premierjén maguk a színészek invitálták a közönséget, s okkal. Igazi stúdiószínházba csöppentünk, ahol széksorokat alakítottak ki a színpad mögött is, minél inkább testközelbe igyekezvén hozni ezáltal a nézőket. A közben hallható Purcell-muzsika Shakespeare korát volt hivatott megidézni, ugyancsak nem véletlenül: a napjainkban játszódó, meglehetősen véresbe forduló szociodráma lényegileg egy III. Richárd-parafrázis. (A nyílt és kevésbé közvetlen utalások koronája már csak az lett volna, ha a szegedi bemutatót bő egy héttel későbbre, a születési és halálozási évfordulóra időzítik…) Lőrinczy Attila egészen kivételes leleménnyel oldja meg a viszonyt az Avoni Hattyúval – a darab szövege teljes egészében shakespeare-i verselésű, maga a nyelvezet azonban olyannyira mai, hogy javarészt a külvárosi szlengből és argóból építkezik. Ezért aztán meglehetősen csúnyán beszélnek ezek a szereplők, akik még nevükben is őrzik az utalást az 1593 körül született műre. Richárd, Lady Anna, Erzsébet és Margit királynék, Buckingham herceg mai alakjait látjuk, mint ahogyan Lőrinczy is egy mai alaptörténetet rajzol föl. Az újgazdag nagyvállalkozó család üreslelkű csemetéje abszurd ötletet agyal ki haverjával: két bérgyilkost fogadnak meg a família kiirtására. Ebben a szubkultúrában minden pitiáner, minden gagyi, és szinte mindenki balfék. Ennélfogva persze hogy a cselekmény is banánhéjon megcsúszó fordulatokat vesz, bár itt is működnek törvényszerűségek – akinek meg kell halnia, meg is hal.

Nagyjából erre a koncepcióra épül Richárd alakja is: nem púpos, nem sánta, és nem is velejéig gonosz – annyira üres, hogy még a rossz is hiányzik belőle. Valójában önálló egyénisége sincs, sem jelleme, mintha ezért mutatkoznának jobbára végig a darabban párosan barátjával, Bucival – ám ez már egy másik érdekesség. Mert ahogyan Shakespeare III. Richárdjában – ha figyelünk – felsejlik a későbbi Hamlet, e két mai szereplőről is eszünkbe juthat egy izgalmas páros. Bizony, ez Rosencrantz és Guildenstern, akikről Tom Stoppard forgatott velencei nagydíjas mozit; s mintha Tasnádi Csaba rendező is efelé mozgatná a két színészt, Barnák Lászlót és Egger Gézát. Buci(maci) – Egger Géza – kitűnően oldja meg azt, ami itt számára egyáltalán kérdés lehetett. Ebben a darabban, még ha egy idő után fröcsköl is a vér, azért nem kell mindent véresen komolyan venni. Ez a humor az, amit a fiatal színész leghatékonyabb fegyverként mutatott: végig deklamálta szövegét, s a színpadi mozgással még erősíteni is sikerült rajta. Tasnádi nagyszerű rendezői ötletét már sokkal kevésbé sikerült megvalósítania Barnák Lászlónak. Szövegmondásbeli utalásai a shakespeare-i ritmikára, így a szembesítés a mával már a darab elején sem szóltak túl átütően, később pedig teljesen el is maradtak, éppen azt a pluszt veszítve el ezzel, amit értelmezésben hozzá tudott volna adni Richárd karakteréhez. „Hát, legközelebb jobban fog menni” – hangzik el valahol Stoppard filmjében, s ezt szeretném remélni én is.

Szilágyi Annamária (Erzsébet) kiegyensúlyozott alakítását azonban csak dicsérni lehet, itt minden együtt volt, akárcsak Schlanger Andrásnál, aki egyszerre tudott szórakoztató és abszurd Apika lenni. Kimagaslott teljesítményével ezen az estén Fekete Gizi – kétségtelen, mindent tud a szakmáról. Anyika mintegy két másodperc alatt volt képes ellenkezőjére fordítani a nézőtéri hangulatot úgy, hogy közben meg sem szólalt, néhány mondattal később pedig elhittünk neki mindent. S ha még egy igazi profi hiányozna: Székhelyi József nem véletlenül Richárd apjának szelleme. Szellemes, s ha ő is úgy akarja, nevettető – mi az, hogy nevettető, hiszen már rég röhögünk, többek közt saját magunkon…

Anna szerepe akár izgalmas is lehetett volna, ám Gubik Ágira nem lehet rásütni, hogy túlbonyolította a feladatot: ez a kávé jobb presszókban bizony szimplaként szerepelne csupán.

Pataki Ferenc úgy tűnik, otthon van a környezetben és perfekt a nyelvben, annyira hiteles: érthető, hogy a taps nála is élénkült – megérdemelte, bravó. Ugyanez mondható el – a bár kisebb szerepet kapó, mégis kitűnő – Márkus Melindáról: az ő Csajszija itt él közöttünk, és bizony pontosan ilyen. Csorba Kata mennyei prostituáltja kétségtelenül nem egy szószátyár szerep, ő azonban nyilvánvalóvá tette, hogy az ősi eszközök ugyanolyan hatékonyak a figyelem ébren tartására. Minek is néki a versláb – ott a sajátja. Ügyes…

Csik György valószínűleg nem munkássága új, zsendülő hajtásaként éli meg a Balta a fejbe produkcióját. Mert bár a jelmezekbe sikerült ötleteket vinni – a darab egyéb Shakespeare-utalásai köszönnek vissza a mennybe költözött apa-fiú mezének feliratáról (Stratford 100, Stratford 00) –, díszlet gyakorlatilag nincs. Lehetne ez akár egy sokadik megidézése a shakespeare-i színháznak, ráadásul stúdiódarabnál amúgy sem várnánk túlságosan dúsan megépített környezetet, ám ez a láthatólag maradékelvekre sanyaruló végeremény itt és most kész szegénységi bizonyítvány. Csakhogy a maradék a takarékosabb családokban is ünnepek után szokott az asztalra kerülni. Ez a premier maga lett volna az ünnep…

Hogy hogyan reagál a városi közízlés az új darabra, kár lenne illúziókat táplálni. Ám a reményt mindenképpen, hogy Gyüdi Sándoréknak akár ezt fölvállalva maradjon elég bátorságuk, erejük a jövőben is a gondolkodást ébren tartó színházhoz – legalább néhány produkció erejéig. Tom Stoppard filmjében elhangzik egy fontos mondat a többféleképpen értelmezhető időtlenségről: „Az idő megállt.” Vajon itt is?

pardon.hu
2009.04.18.
Papp Ferenc