A sárkányhajóból nézve…
– Az április 25-i nagyszabású szegedi sárkányhajó verseny bronzérmese lett a Nemzeti Csepűrágók csapata. A sárkányhajó irányítója a dobos, aki ebben a hajóban Gyüdi Sándor főigazgató volt. Őt kérdezzük: Kikből állt a csapat?
– A meghívás eredetileg a Szegedi Nemzeti Színháznak szólt, de mivel előadásainkat három művészeti műhely – a színházon kívül a Szegedi Kortárs Balett és a Szegedi Szimfonikus Zenekar – művészei hozzák létre, ezt az összefogást jelenítsük meg a sportban is. Minden csapattag ugyanakkor közönség elé lépő művész volt, magánénekes, színész, táncművész, énekkari vagy zenekari művész, mivel tőlünk valószínűleg ezt várta a közönség és nem azt, hogy a siker érdekében mondjuk erőtől duzzadó műszaki szakembereinkből álljon a csapat.
– A dobosnak, persze, nem kellett a kondíció…
– Kétségtelen hasznosabb voltam ezen a poszton, mintha lapátot ragadtam volna, hiszen a dobosnak a társak buzdításán túl az a dolga, hogy biztosítsa a szükséges együttműködést, meghatározza az indulást, diktálja a tempót – nekem végül is ez a mesterségem. Még kézzel is vezényeltem, mivel a hátrébb ülő csapattagok számára a szomszédos hajók dobütései ugyanolyan hangerővel hangzottak, de így vizuálisan is tájékozódva nem keverték össze, melyik tempó a mi sajátunk.
– A csapat ugyanakkor duzzadt az erőtől…
– Kétségtelenül. Félelmetes látványt nyújtottak kétméteres tagjaink, Juronics Tamás, Borovics Tamás, Koczor Kristóf, Haller János, vagy a kigyúrt táncművészek. Minden művészeti ág legjobb „erőit” adta a produkcióhoz.
– Hét induló közül harmadik helyezést elérni szép eredmény, de mintha csalódottnak látszott volna a csapat a célban…
– Csalódottak voltunk és nem értettük, hogy mi történt a döntő rajtjánál. Harmadikként álltunk be az indulási pozícióba. Az indító bemondott egy utasítást, hogy addig nem lesz rajt, amíg nincs egyvonalban a három hajó, ezzel voltunk elfoglalva, én például még álltam a hajóban, és még hátrébb is voltunk a másik kettőnél, amikor egyszerre csak az láttuk, hogy a vetélytársaink már megindultak. Erre mindenki pánikszerűen elkezdett evezni, ami a sárkányhajóban nagyon rossz indulásnak számít. Mire normálisan felvettük a tempót, az ellenfelek több hajóhosszal előttünk jártak. Ebből a hátrányból tudtunk ugyan valamennyit lefaragni, de egy sprint-számban, 200 méteren behozhatatlan volt a versenytársaknak a rajnál szerzett előnye.
– Az ellenfelek ráadásul erősek is voltak…
– Kétségtelenül. Ez el is várható két „erőszakszervezettől”, a rendőrök, ill. a börtönőrök csapatától. Mindenesetre az első futamban mi úgy értünk el mindössze két tizedmásodperccel gyengébb időt, hogy ők egymással versengve nagyon kihajtották magukat, mi pedig jelentős előnnyel, biztos győzelmünk tudatában nem adtunk bele mindent. Ez komoly esélyeket jelentett a döntőre nézve – ha a start nem így alakult volna.
– Mit gondol, mi lett volna az eredmény, ha elrajtolnak a másik két csapattal együtt?
– Ezt utólag nem lehet megmondani. Volt néző, aki szerint a legjobb időeredményt mi értük el döntőben, csak hát később indultunk…
– Miért nem óvták meg az eredményt?
– Ez a verseny nem vérre ment, egy nagy játék, szórakozás volt elsősorban, és ebben a helyzetben úriember nem reklamál. Magunkban persze bosszankodtunk, mert a sportra úgy gondolunk, hogy itt – ellentétben a művészettel – a teljesítmény egyértelműen meghatározható…
– Revans?
– Naná! Nyáron, a Tiszán!
(soson)
