Adriana Lecouvreur: sztárparádé Szegeden

Pál Tamás első karmester Cilea operájáról
Amerikai vendégművészek nevével fémjelzett sztárparádéval találkozhatnak Szeged operarajongói a május 20. és 23. között műsorra tűzött Cilea-opera, az Adriana Lecouvreur bemutatása alkalmával. Visszatér a Tisza-partra a tavaly megismert és éljenzett Adam Diegel, oldalán egy ugyancsak amerikai művésszel, Kristin Sampsonnal. A MEZZO versenysorozata alkalmával megismert Michael Sturm rendezte négy előadást felváltva dirigálja Philippe de Chalendar és Pál Tamás. A Magyarországon talán még mindig kevésbé ismert darabról beszélgettünk a Szegedi Nemzeti Színház első karmesterével.

– Az Adriana Lecouvreur-t láthattuk szegedi színlapon a tavalyi MEZZO kapcsán. Mégis úgy tűnik, hogy már akár a darab kiválasztásához is kellhetett egyfajta bátorság.

– Valóban, s ezzel együtt állíthatom, hogy az utóbbi évek legjobban megtanult és leginkább megszeretett előadása. Ami a merészséget illeti, tulajdonképpen ez csak látszólagos. Egy meglehetősen idegenül hangzó operacímmel – ráadásul magyar nyelvterületen egyszerűen nehézkes ezt a francia nevet kimondani – persze kockázat is lehet bővíteni a műsort, ám amikor az ember kinyitja a partitúrát, akkor kiderül, hogy a bátorság csak az induláshoz kellett. Cilea műve ugyanis éppenhogy az a világ, amelyet a közönség, különösképpen a szegedi színházrajongók szeretnek. Ez Puccini, Mascagni, Leoncavallo világa, egy picit franciásabban, kicsit keverve Gounod-val, és egy kicsit szimfonikusabban. További rokonság, hogy Cilea – hasonlóan előbb említett komponista társaihoz – tulajdonképpen „egyműves”, ám ezt az egyetlen operáját külföldön valóban gyakrabban játsszák, mint nálunk. Beülni tehát erre a produkcióra végül is már nem kell különösebb bátorság, hiszen a közönség éppen olyan finom falatot kap majd, mint amilyet például a Bohémélet adna neki, a mű ugyanis meglepően szép.
A fülbemászás nagymestere
– Egy muzsikus mit lát itt a legfőbb jellegzetességnek?

– Cilea az egyik legnagyobb „dallam-kitaláló”. Nem mondhatjuk persze Verdire vagy Puccinire, hogy nem volna dallamos, csakhogy ez a két szerző rendkívül komplex módon zseni. Ott a dallamokon kívül a szerkesztés, az arányok, a színek, a harmonizálás egyformán mesteri. Van még egyébként még egy ilyen nagyszerű dallam-kitaláló: Bellini, akinél az ember belekapaszkodik a dallamba, és az hagyja magát vinni. Cileánál hasonló a helyzet: az Adriana Lecouvreurben is legalább két olyan melódiát találunk – az egyik a címszereplő áriája, a másik a duett -, ami hasonló hatású. Ugyanakkor a szerzőnek nagyon kifinomult formaérzéke is van. Nem olyan módon, mint a nagy operaszerzőknek, nem bízza magát ugyanis akkora mértékben a cselekményre. Azt hiszem, ez váltja ki, hogy olyan kereknek érezzük ezt az operát, dallammal-zenekarral-cselekménnyel együtt. Ugyanakkor talán itt kell keresnünk annak az okát is, hogy ez nem lett annyira népszerű, mint az igazi verista művek: itt a történet – azonkívül, hogy javarészt szinte dokumentarista szinten igaz, valóságos – meglehetősen komplikált. Ez a történelmi magas körök világában játszódó, intrikákkal teli cselekmény valahogy ledobta magáról a verista megközelítést. Ennek lett is egy érdekes következménye. Kevesen tudják, hogy az Adriana eredeti verziója mintegy másfélszer ilyen hosszú – pedig a jelenlegi sem rövid. Az egykori nagy sikerű bemutató után azonban ezt elkezdték húzgálni, csonkítgatni, egészen addig, míg a szerzők meg nem unták, és lerövidítették ők maguk. Igen ám, csakhogy így jókorát csorbult a történet érthetősége. Tudhatjuk – nagy vonalakban -, hogy miről van szó, de maradtak elvarratlan szálak, rejtélyes utalások, amelyek néhány időközben kikerült részletre mutatnak. Könnyen lehetséges, hogy ez az, ami miatt összességében nem annyira elementárisan drámai hatású, mint az igazi verista operák.

Reménységek – házon belül

– Milyen terhet ró ez a mű a zenészekre és az énekesekre?

– Kevés jobb zenekari anyagot ismerek az Adrianaénál. Egyrészt virtuóz, másrészt hihetetlenül hangszer-értő, tehát „kézre áll”. A remek hangszerelés miatt ráadásul azonnali élményt ad: nem csoda, hogy a muzsikusaink kivételes kedvvel és lelkesedéssel játszották – persze nekik éppen az opera talán a legerősebb oldaluk itt Szegeden. Az énekeseknél egyértelműen a hölgyekre hárulnak a nagy feladatok: Adriana egyszerre kívánja meg a fejlett énektudást és a mély beleérző képességet, s Buillon hercegnő szerepe is hasonló falat. Ehhez képest ebben az operában a férfiszólamok lényegesen kisebb fajsúlyúak – ez nem baj, hiszen maga a dráma is a két nő között feszül. Mindazonáltal vannak Cilea művében olyan elrejtett kincsek is az énekesek számára, amelyeknek egyike éppen a mi Kelemen Zoltánunkat ejtette rabul: Michonnet baritonszerepe látszólag nem túl jelentős, mégis csodálatos.

– Sztárszereposztást láthatunk a színlapon. Adam Diegelt már tavaly szívébe zárta Szeged, s ahogy hallani, mára az egykori Tisza-parti beugró világhírnévre tett szert. Mit kell tudni a női vendégművészről?

– Kristin Sampson ragyogó amerikai énekesnő – többször lépett föl Diegel partnereként is, ám a pályaívén még nem tart ott, ahol Szeged tavalyi Cavaradossija. Mindenesetre ígéretes, hogy már tudható: bejutott a MEZZO középdöntőjébe. A magam részéről igen erős drámai érzéket látok benne, amihez a tapasztalat sokat tesz majd hozzá. Nem kizárólag ők adják azonban az Adriana vonzerejét – a saját énekeseink révén is kivételes élmény várható. Jómagam kifejezetten kardoskodtam Kónya Krisztina mellett, mert bár sok ettől a feladattól virtuózabb, kolorálisabb szerepet is megoldott, s viszonylag kevesebb olyat, ahol az erős drámai készségre van szükség – mégis benne láttam a legjobb megoldást. Az eddigi eredmények mindenesetre igazolnak engem, s persze legfőképpen őt. Meggyőződésem, hogy Kónya Kriszta a szegedi társulat egyik legnagyobb erőssége. S még mindig maradtak, akiket sorolhatok: ilyen László Boldizsár, akit ugyancsak kitűnő reménységnek tartok – már most nagy nyereségünk.

Helyünk Európában

– A legutóbbi Faust-bemutató és az Adriana Lecouvreur műsorra tűzése azt sugallja, hogy a szegedi opera jó irányba halad. Hol lehet vajon elhelyezni a társulatot a hazai, vagy akár az európai palettán?

– E két darab kapcsán is úgy vélem, hogy a mostani szegedi társulat bárhol Európában megállja a helyét, s persze nem szabad megfeledkeznünk a tradicionálisabb produkciókról sem. Világviszonylatban is létezik ugyanis az operajátszásnak egy olyan vonulata, amelyik a hagyományos eszközökkel dolgozik és a már bejárt utat követi. Ez a szemlélet természetesen máig él nálunk, Szegeden is, és ugyanúgy a siker letéteményesei, mint az újszerűbb rendezések. Ezzel válik teljessé a város operaélete: az utóbbi időszakban tapasztalható, meredeken növekvő népszerűség azt mutatja, jó irányba haladunk.

pardon.hu
2009.05.14.
Papp Ferenc