FAUST ELKÁRHOZÁSA
Magyarországi bemutató a Szegedi Nemzeti Színházban 2009 május 8-án.
Továbbjátszás: 2009. október 1., 2., 3.
Goethe roppant méretű és jelentőségű drámája óriási hatással volt kora és az őt követő korszakok zeneszerzőire. A fiatal Schubert egyik legkorábbi dala a Margit a rokkánál, s aztán egymás után alkotják meg a Faust filozófiai üzenetét zenében megjeleníteni kívánó mesterek — Berlioz, Liszt, Gounod, Boito — remekműveiket; egészen különleges, hogy néhány évtized alatt három jelentős színpadi alkotás is születik a nagy irodalmi mű hatására. Közülük mindenképpen Berlioz az első: már 1828-ban, 25 éves korában megírja Nyolc jelenet a Faust-ból c. művét, majd 43 évesen készül el a teljes operával; amit soha nem nevezett operának: a drámai legenda műfaji megjelölést használta. Ezzel kettős célja volt/lehetett: kihangsúlyozni azt az egyértelmű tényt, hogy a Faust eszmei nagyságához csak az operánál magasabbrendű zenei műfajjal lehet valamennyire közel kerülni; másrészt lerázni magáról a korabeli opera mai szemmel nézve sokszor nevetséges konvencióit, íratlan szabályait, melyeket korábbi színpadi művei során is csak keservesen tudott betartani. A zeneszerző soha meg nem alkuvó egyénisége azonban épp ezen okok miatt vált sikertelenné életében. Az utókor azonban igazolta törekvéseit: ma őt tekintik az eddig élt legnagyobb francia zeneszerzőnek.
163 évvel a párizsi (oratórikus) ősbemutató és 116 évvel a montecarloi színpadi bemutató után érkezett el a Faust elkárhozása Magyarországra, s máris le kell szögeznünk: a szegedi közönség a fölfedezés örömével vette birtokba e csodálatos műalkotást. Berlioz zenéje egyszerűen lenyűgöző: szebbnél szebb áriák, dramatikus jelenetek, kórustablók követik egymást; az pedig már szinte közhely, hogy a Mester a romantikus zenekari hangszerelés legnagyobb művészei közé tartozott: Liszt és Wagner szimfonikus látomásait ő alapozta meg.
Lágy, finom színekkel éppúgy fest, mint apokaliptikus, félelmetes, szinte sokkoló zenével; de ami igazán fontos: a Faust-témát feldolgozó zeneszerzők közül ő került a legközelebb Goethe művéhez. Pedig a libretto megalkotása során szinte csak szemelvényeket emelt ki a dráma hatalmas szövegéből; de olyan ügyesen, hogy ezekkel mégis megmutatta a darab lényegét.
A cselekményt végtelenül leegyszerűsítette, a szereplők közül szinte csak a három főszereplőt hagyta meg: ebben a műben semmi fölösleges nincs. Juronics Tamás tökéletesen azonosult Berlioz, s a vele egylényegű Faust világával: a fásult, kételyei és értelmetlen élete által gúzsba kötött ember kínjai rokonszenvet ébresztenek bennünk; a színpadkép és a különféle szerepkörökben megmutatkozó kórus jól fölépített mozgatásával, egy-egy akció fölnagyításával tökéletes hatást ér el a rendező. Kentaur díszlet- és jelmeztervezőként egyaránt kiválót alkotott: a színpad közepén folytonosan változó, a szereplőket hol segítő, hol támadó nagyméretű mobil nem egyszerűen a cselekmény háttere, hanem aktív résztvevője is annak. A pokol szolgái, élükön urukkal, Mefisztofelesz-szel, mint bábfigurák lépnek elénk, létüket játéknak érzékeljük, s szinte alig hisszük el, hogy az Örök Kárhozat katonái. Bár a szálakat mindvégig Mefisztofelesz mozgatja, az opera Faust és Marguerite tragédiája: Faust hiába talál rá a szerelemre, az nem hoz megoldást életében, Marguerite viszont áldozattá válik e szerelem oltárán. László Boldizsár valódi címszereplő: a zeneszerző által adott zenei és dramaturgiai lehetőségekkel kiválóan tud élni; vokális teljesítménye és alakítása legjobb tenoristáink közé emeli. (Éppen időben váltott — bár szerettük korábban is a Cotton Club Singers tagjaként). Berlioz valódi szeretettel alkotta meg legszebb nőalakját: két gyönyörű áriát is írt neki. Tóth Judit nagyon szép és gyönyörűen énekel, hitelesen játssza el a végső pillanatig szerető és feltétel nélkül odaadó nőt. „Mennybemenetele” előtt megsimogatja és tologatja Faust fotelét, ahonnan a cselekmény elindult: néhány percig özvegyként gyászolja szerelmét, akit az előző jelenetben nyelt el a pokol. Mefisztofelesz cinikus, gonosz, valóban sátáni; aki szörnyű fondorlattal Faust lelkiismeret furdalására építi föl terve végső beteljesülését: a börtönben sínylődő, halálra ítélt Marguerite megmentése reményében írja alá a szerencsétlen főhős az elkárhozását jelentő szerződést. Kelemen Zoltán pontosan, muzikálisan szólaltatja meg a mű negatív főhősét; alakításával a rendező már jelzett törekvését erősíti: nem fogunk gyanút, mert sokáig nem hisszük el, hogy ő az alvilág ura. Bár csak egyetlen jelenetben szerepel, de patkány-dalával mégis hangsúlyos Gábor Géza Brander-alakítása.
Az opera kathartikus és sokszor virtuóz kórustételei egyszerűen monumentálisak: Kovács Kornélia karigazgató minden elismerést megérdemel. A produkció legfontosabb személyisége azonban minden kétséget kizáróan Gyüdi Sándor. Karmesterként tökéletesen építette föl az előadás zenei vonulatát, a legkisebb hiba, vagy megingás nélkül; főigazgatóként pedig zenetörténeti tettet hajtott végre: átadott nekünk egy remekművet, melyet elődei több mint másfél évszázadig „titkoltak” előlünk. A Faust elkárhozása hazai bemutatója révén (s az idevarázsolt Mezzo-operafesztivállal) Szeged ismét a hazai operajátszás zászlóshajójává vált; kívánjuk, hogy e szerepét újabb és újabb operapremierekkel őrizze és erősítse meg – akár innen indulhat egy Berlioz-operareneszánsz: újra-felfedezésre vár a Benvenuto Cellini, A trójaiak…
Kiss Ernő
2009. július
Szegedi Szépírás