Ha valami hasonló, klasszikus és régi darabot tűz műsorra egy színház, általában nagyobb újításokra vállalkozik, mint ha a posztmodern keményfájába vágná a fejszéjét. Ugyanis újat kell mondani, egy eddig nem fölfedezett oldalát kell megmutatni a cselekménynek, új értelmezéssel kell előrukkolni, aktualizálni a jellemeket, esetleg a nyelvezetet is. Vagy archaizmusok sorával ellenpontozni a jelen kor szellemét, szokásait, megszokásait.
A pénteken bemutatott Háztűznéző nem mai mű, és nem is féltek hozzányúlni. Mindazonáltal már a függöny fölszaladta utáni első perctől nyilvánvaló volt, hogy a régi, és a mai közötti vékony határvonal a koncepció igazi vezérfonala. Nem lesz forradalom, de nem is érezzük magunkat úgy, mintha az Önök kérték egyik kabarétréfáját néznénk.
Az előbb említett határvonalnak egy igazán nagy veszélye van, mégpedig az, hogy vékony, s így igen nehéz huzamosabb ideig rajta egyensúlyozni. Pláne úgy, ha egy kis keresetlen groteszk is belekerül a rendszerbe. És pláne akkor, ha groteszket egy afro-orosz cselédlány képviseli, aki ugyanazt a bűvésztrükköt ismétli meg vagy tízszer a darab során. Még elsőre is csak korlátozott váratlansággal ütött a poén, a függöny előtt előadott magánszám a kontrasztot adó színpadi környezettől megfosztva, a cselekmény, a miliő ismeretének hiányában nem kiutal, hanem sokkal inkább olyan, mintha a moziban a Blair Witch Project előtt a High School Musical trélerét látnánk. Aztán a piros kendős poén, a harmadik, negyedik, sokadik előfordulásakor már inkább volt kínos, és kissé indokolatlan közjáték, mint akármi más.
Szerencsére nem erre a poénra alapul az előadás. A remake-feladvány helyes megoldásához a színpadi mozgások, az ötletes díszlet, és annak használata rengeteget ad hozzá. A szereplők elhelyezése, váratlan felbukkanása, esetlen mozgása a darab végére sem válik unalmassá. A „mozdulatgegek” egész arzenálja kerül bemutatásra, minimális ismétléssel, és a váratlanság erényével. A díszlet minimális, ez szerencsére egyáltalán nem zavaró, tökéletesen funkcionál, ötletes, színvilága egységes, hatásos, tökéletes harmóniában a jelmezekkel. Ez az egység, és letisztultság nem fárasztja a néző tekintetét, nem veszünk el a részletekben, a cselekmény köt le, a díszlet, a ruha keretet ad, kiszolgál, és alázatos némajátékával szinte 12. szereplőként vesz részt a cselekményben.
A darab nyelvezete hagy némi kívánnivalót, és megint az egyensúlyozás nehézségéről árulkodik. Egyáltalán nem botrányos, de jóval többször használják a „szar” szót annál, mint ami még vicces lenne. Aztán pedig az, hogy korunk nyelvezetének modorosságai, hanyagságai is belekerülnek, nos az megint nem egy forradalmi cselekedet. Hiszen ezeket a szavakat halljuk mindenhol, a híradók, kormányszóvivők, celebek, mindenki nyeglén beszél, és egyáltalán úgy, mintha a megboldogult üllési vigadó diszkó előtt állnának sorba, bebocsátásra várva. Sokkal inkább unalmas, mint forradalmi.
A mozgások mellett azok az emberek mentik a darabot, akik mozognak. Azaz a színészek. És az a szerencse, hogy nem csak járkálnak, beszélnek is. És azt nagyon jól csinálják. A szöveg milyensége nem az ő hibájuk, de ahogy megszólaltatják őket, az száz százalékban az ő erényük. Szilágyi Annamária a házasságszerző szerepében szenzációs és komikus hangokon szólal meg, csodálatos intenzitással, elemi humorral. Tán ha oroszul adná elő, akkor is nevetne mindenki. Magyar Attila Padkaljószin a másik, aki ha kell artikuláltan motyog, magabiztosan esik kétségbe, és kétségesen magabiztos. Nem jut egyszer sem eszünkbe, hogy szerepet játszik, annyira hihető, tökéletesen gördülékeny, teljesen mentes az izzadtságszagú erőlködéstől. Savanyu Gergely, azaz Rántotta szintén szenzációs orgánumot öltött föl a szerep kedvéért, tudatosan túlméretezett ruháival egyenesen arányosan zengeti tudatosan túlméretezett hangját. Az egész előadás során egyenletesen fenntartja, szintén kiváló egységet alkot mozgása, hangja, és szerepe, a karakter komikumát és erőszakosságát egyaránt teljesen kiaknázza. Gidró Katalin a színpadon, és a nézőtéren egyaránt mindenki tekintetét magára vonja, és ott is tartja. Jelmeze a rendezés által ráosztott japán iskoláslány imázsát tökéletesen hozza, mindemellett testbeszédének visszafogott és félesetlen szelete rabul ejti a nézőt. A testiségnél el is érkeztünk az igazi negatívumhoz.
Túlságosan sok az amerikai tinifilmes altáji, és melegpoén. Ami szintén hamar unalmas lesz, körülbelül úgy tizenhét éves korunk után. A nézőtéren körbepillantva viszont az ilyesmi ellen elvileg mindenki életkori immunitást szerzett. Szintén irigy hónaljmirigy kategória a mímelt, vagy annak látszó onanizálás, néha olyan, mintha egy pubertáskorú fiú álmaiba nyernénk bepillantást, de az ilyesmi iránt érthető módon nem nagy a kereslet.
Tehát ha a szereplőknek feleennyit kéne nyúlkálniuk egymás, illetve a saját lábuk közé, akkor szinte hibátlan darab lenne. De még így is remek szórakozás, a poénok frissek, az utolsó pár perc szinte tűzijátékszerű, és a zárókép pedig egyenesen zseniális.
Fotógaléria: http://www.szegedindex.hu/kult/haztuznezo.html
Nagy Zsombor
2009.10.10.
szegedindex.hu