Férfiak fityulában

A rózsaszín bokszkesztyűs, erényüket hősleg védő amazonok horgokkal és egyenesekkel küldik a pinceszint alá a megalázott, apácamezből ekkorra már jégeralsóra vetkeztetett, s két felvonáson át kiéheztetett hímsereget. Rossini méltán elfeledett vígoperáján most Anger Ferenc lendületes rendezésében mulathat Szeged közönsége.
Nem szeretem a ‘mi lett volna, ha’ típusú felvetéseket, de ha Rossinitől semmi más nem marad az utókorra, csak az Ory grófjának (Comte Ory) partitúrája – és az alkotótárs Scribe halovány librettójáról se feledkezzünk meg -, akkor az olasz mestert ma egészen más helyen tartanánk számon. Valószínűleg leginkább sehol, merthogy a két rövid felvonásból álló bohókás szösszenet inkább tűnik a kevésbé vájtfülű közönség kegyeit keresni próbáló ujjgyakorlatnak, mint komolyan vehető megmozdulásnak.

Már maga a téma is soványka: a mániákus szoknyavadász Ory gróf az első felvonásban nem átall szerzetesnek, a másodikban meg apácának öltözni, csak hogy az imádott (értsd: megkívánt) hölgy közelébe férkőzhessen. A kétszereplős fogócska lényeges segéderői a katonák és udvarhölgyek – azt, hogy a két csapatból mikor ki mutatkozik férfiasabbnak, akár küllemre, akár jellemre, a sors szeszélye dönti el. Lüszisztraté hős utódai fityiszt mutatnak a botcsinálta Don Giovanninak – éljen az emancipáció!

Az 1820-as évek második felében járunk: Rossini a Mózes és a fáraó párizsi sikere után könnyed, franciás vígoperát ír, melyhez jól jön Scribe több mint egy évtizeddel korábban készült vaudeville mókázásának szövege. Ám ez önmagában nem bizonyul elegendőnek, a komponista kiegészítést kér, így születik meg utóbb az opera első felvonása – az eredménytől Berlioz és Milhaud is el van ragadtatva, de ami fontosabb: 1884-ig Párizsban közel négyszázszor tűzik műsorra az Ory grófját, vagyis a publikum is elégedett.

És az lehet a magyar közönség is, hiszen Anger Ferenc és alkotótársai mindent megtettek, hogy a lehető legközelebb kerüljön hozzánk Rossini mellékdala. Fontos és értelmes újítás a librettó magyarítása, melyet a rendező Kenesey Judittal közösen végzett: a szövegbe rejtett nagyszámú poén másképp aligha esne le. Mint minden valamirevaló vígjátékban, ebben is elengedhetetlen, hogy minden takkra működjön, hogy a váratlan, bár ezúttal többnyire kikövetkeztethető bonyodalmak hibátlan tempóban kövessék egymást. Éppen ezzel, a tempóval voltak gondjaim az általam február közepén látott matiné előadáson: a játszók néha mintha egyszerűen beleragadnának egy-egy pillanatba ahelyett, hogy boldogan loholnának tovább a borítékolhatóan happy ending felé.

Szendrényi Éva díszlete mindkét felvonásban sok mindent eldönt, azonkívül kifejezetten esztétikus látvány. A nyitó képben buja zöldnövényzet fonja be a színpadot: liánok és folyondárok rejtik ideig-óráig az ék alakban a színre helyezett masszív betonfalakat, melyekre szorgos kezek stramm katonaemberekből véstek sormintát, nyilván azért, hogy a keresztes háborúkban vérüket ontó férjek helyett legalább ezeket ölelhessék az otthonmaradt asszonyok. A második rész szupertitkos földalatti pink plüsskuckóban játszódik. Itt bizony minden rózsaszín – bokszzsák és darts tábla, bárzongora és diszkrét falilámpák, még a koktél meg a faltól plafonig szőnyeg is pinkben pompázik. Akinek a dizájnról szűzi leánykák erémi lakhelye ugrik be, magára vessen. Mindenesetre az ártatlanul pislogó nőszemélyek a falnyi vastag páncélajtó mögé zárva itt múlatják idejüket, kitartóan rettegve Ory menetrendszerűen érkező próbálkozásaitól. Az alávaló himpellérek természetesen ide is befurakodnak, igaz, még a vendéglátóknál is szűziesebb apácáknak öltözve. Zöldy Z. Gergely jelmezei igazán mutatósak: a trópusi hangulatú első felvonásban a nők a bunda alatt csupán rózsaszínű kombinét és hosszú gyöngy nyakéket viselnek, a másodikban szürke öltönybe bújnak. A szüzek után epedező marcona férficsapat a második részben terepszínű apácaálcát ölt, s a megtévesztett lányoknak az esetenként mellközépig érő szakáll sem ad okot gyanakvásra.

Anger rendezése bőségesen rájátszik arra az eléggé kézenfekvő észrevételre, miszerint bár itt mindenki egyfolytában a saját erényét fitogtatja, azért parázna vágyakért senkinek sem kell a szomszédba mennie. A vígopera így lesz kikapós, magukat kérető menyecskék és a hitvesek távollétét maximálisan kihasználni igyekvő férjpótlékok önfeledt fogócskázása. A rendezés felerősíti az alapanyag játékosságát, s remek poénok egész sorával lelkesíti a szemmel láthatólag felszabadult játszókat és a közönséget.

A két szereposztással kiállított előadás címszerepében Horváth Istvánt láttam: kezdetben kifejezetten indiszponáltnak tűnt a hangja, ám a második felvonásra kiderült, hogy nemcsak elsőrendű komikus, de többnyire biztonsággal birtokolja a sokszor nyaktörő magasságokba merészkedő tenor szólamot is. Keszei Bori az imádott grófnő szerepében messze az előadás legjobbja volt mind színészi, mind énekesi teljesítményét tekintve: visszafogott gesztusaival eleinte Adèle-ben a magányos és megtört, kevesek által megértett díva ízléses karikatúráját mutatja, de a második felvonásban már minden pajkosságra kapható cinkostársává válik az őt őszintén szerető (de azért a testi szerelmet egyáltalán nem megvető) Isolier-nek, Ory apródjának. A nadrágszerepben Ducza Nóra kiválóan szerepelt, s az előadás itt lelőni nem kívánt slusszpoénja sem tűnt erőltetettnek a grófné és az apród lelkes prezentálásában. Ory erénycsősz nevelőjét Koczor Kristóf magabiztosan, kellő öniróniával hozta, míg a szintén Ory bandáját gyarapító Raimbaud-nak Réti Attila elővezetésében egy emlékezetes és szellemes „bordal" jutott. A grófnőt támogató Ragonde szerepében Tóth Judit alighanem megfázással küzdött az általam látott előadáson. Nemcsak az énekeseknek, de a Koczka Ferenc irányította zenekarnak is külön harcot kellett folytatni a szegedi Kisszínház legendásan rossz akusztikájával: akinek itt sikerül áténekelni a zenekari árkot és a nézőtér első tíz sorát, az már boldog embernek mondhatja magát. És hogy a pajkos játszadozáshoz mit szól a fővárosi közönség, az kiderül március 27-én a Thália nagyszínpadán.

fidelio.hu
2010.03.10.