Telitalálat

2010-03-30 11:49

Az Ory grófja (Le comte Ory) nem tartozik a legnépszerűbb Rossini-operák közé. Ritkán játszák, és az operáról szóló írásokat, elemzéseket olvasva találkozunk negatív véleményekkel is. Az általam egyébként nagyra becsült szerző, Till Géza például „Opera" című könyvében így ír a műről: „A zene tökéletesen igazolja, miért ért el a Sevillai borbély Rossini teljes életművéhez képest olyan egészen kivételes sikert….[az Ory grófjában] erősen túltengenek az opera buffa elcsépelt közhelyei…"

Egészen másképp vélekedtek ugyanakkor a műről olyan zenei nagyságok, mint például Liszt vagy Berlioz, akik egyaránt nagyra tartották a művet.

Az ok, amiért ezt az operát ritkán játszák, inkább az, hogy – sok más, kiváló Rossini operához hasonlóan – ma már nehéz olyan énekeseket találni, akik a bravúros szólamokat el is tudják énekelni. (Rossini persze az ősbemutatón kora egyik leghíresebb tenorjának, Adolphe Nourrit-nak adta a címszerepet; Nourrit énekelt többek között a Tell Vilmos, és Meyerbeer: A hugenották című operájának ősbemutatóján is.)
A hozzáférhető, viszonylag kis számú hangfelvétel közül mindenkinek figyelmébe ajánlom az 1988-as, Sir John Eliot Gardiner által vezényelt stúdiófelvételt, Sumi Jo főszereplésével.
A mű előadásával kapcsolatos, fent említett nehézségek miatt én igencsak tartottam a mostani előadástól. Miklósa Erika neve persze némiképp garanciát jelentett, a többi előadóval – különösen a tenorral – kapcsolatban azonban kételyeim voltak: nemhogy magas színvonalon, de egyáltalán képesek lesznek-e a rendkívül kényes és igényes énekszólamok eléneklésére.

A Szegedi Nemzeti Színház előadása azonban messze felülmúlta a várakozásaimat: remek produkció született, egészen kiváló énekesi (és színészi) teljesítményekkel, valamint egy nagyszerűen játszó zenekarral.

Előbb azonban még néhány szó erről a remekműről.

Az Ory grófja Rossini utolsó vígoperája. (Bizonyos – elsősorban zenei – kritériumok alapján egyébként nem tekinthető egyértelműen „vígoperának".) A történet a szoknyavadász Ory grófról szól, aki társaival a háborúban lévő férfiak otthon maradt, magányos feleségeit igyekszik elcsábítani. Adèle grófnét is kiszemeli magának, akibe azonban a gróf apródja is szerelmes, és ez a vonzalom kölcsönös. A gróf előbb remeteruhában hódít a környék asszonyai között, majd társaival apácáknak öltözve sikerül bejutniuk a grófné kastélyába. A grófnénak udvarló apród azonban szintén ott van, és leleplezi a grófot. A férjek is hazatérnek a háborúból, Ory grófja pedig megszégyenülten elmenekül. (A részletesebb cselekményt lásd a cikk végén, a színlap után.)

Egyszerű történet, de remek alap egy vígoperához: félreértések, pajzánkodás, intrika, humor, és mindez Rossini szellemes, sziporkázó zenéjével, bravúráriákkal, gyönyörű duettekkel és tercettekkel, nagyszerű kórusrészekkel és az első felvonás végén egy monumentális fináléval. (A mű egyes jeleneteit egyébként a szerző egy korábbi operájából, a Reimsi utazásból vette át.)
A cselekmény a libretto szerint a 13. században játszódik, de mondanivalója – ha úgy tetszik: társadalomkritikája – révén már az 1828-as ősbemutatón is napi aktualitással bírt. A mostani előadás programfüzete így ír a műről: „Olyan asszonyokat látunk a színpadon, akik a férfiak távollétében kénytelenek önállósítani magukat. Határozott, bátor, emancipált nők, akiket ugyanakkor elemészt a szexuális vágy. Erős feminista felhang érezhető a műben, ám ez nem is csoda. A francia történelem során a nők mindig hallatták a hangjukat. Gondoljunk csak az „asszonyok menetére" a francia forradalom idején, az Ory grófja bemutatója után két évvel kitörő forradalom női mozgalmaira és feminista irodalmára, vagy akár arra az I. világháború utáni időszakra, amikor a francia szenátus ismét megtagadta a nőktől a szavazati jogot. 1922-ben a francia nők fellázadtak elnyomott helyzetük ellen, és megszületett a „garçonne-jelenség". Rövid, fiús frizurát hordtak, dohányoztak, szórakozni jártak, autót vezettek és szabad szexuális életet éltek."


"rövidülő szoknya, cigaretta, ondolált frizura…"

Anger Ferenc rendezése is a feminista vonalra helyezi a hangsúlyt, és a cselekményt merészen áthelyezi az I. világháború idejére. A színpadon a nők a tízes-húszas évek divatja szerint vannak öltözve: rövidülő szoknya, cigaretta, ondolált frizura, a „charleston-korszak" hangulata, és természetesen a katonai egyenruhák is első világháborús egyenruhák. Szellemes ötlet, látványosan kivitelezett jelmezekkel (jelmeztervező: Zöldy Z. Gergely). Általában nem vagyok híve annak, ha egy opera cselekményét az eredeti helyett csak azért helyezik más korba, hogy „modernebb" legyen. A mostani előadásban azonban kifejezetten tetszett az ötlet. Nem egy önkényes újraértelmezésről volt szó, hanem a rendezőnek mondanivalója is volt ezzel (lásd a feminizmusról fentebb írottakat).
A díszlet látványos és igényes volt. Az első felvonás színpadképének buja zöld növényzete (kissé talán túlságosan is buja, már-már trópusias), mégis tágas terei szinte meseszerű képet varázsoltak a Thália színpadára. Teljesen illúziókeltő volt a második felvonás kastélybeli terme (borospincéje) is (díszlet: Szendrényi Éva).

Az előadás – a manapság megszokottól eltérően – magyar nyelven hangzott el. Ezzel kapcsolatban vannak ugyan fenntartásaim (felborítja a zene és a szöveg eredeti harmóniáját), de most ezt is feledtetni tudta az előadók teljesítménye, és elismerés jár Anger Ferenc és Kenesey Judit szellemes fordításáért is.

 

"Miklósa Erika nemcsak virtuóz énekes, de nagyszerű komika is."

A Grófnét alakító Miklósa Erika kiválóan énekelt, bravúros, könnyed koloratúrákat hallhattunk tőle (a magas C fölött is). Egy-két bizonytalanabbul eltalált hang még nála is becsúszott, de ennél a szerepnél, élőben ez megbocsájtható.
Mindez persze nem is volt olyan nagyon meglepő, hiszen a magyar énekesnő világszerte elismert koloratúrszoprán. A kitűnő vokális produkció mellett azonban most alaposan meglepett engem valami mással is. Miklósa Erika ugyanis nemcsak virtuóz énekes, de kitűnő színésznő és nagyszerű komika is. A vágyakozó, magányos grófné alakját humorral, iróniával, és bájjal formálta meg. Szerintem túlságosan is kötjük őt olyan szerepekhez, mint az Éj királynője (Varázsfuvola), vagy Gilda (Rigoletto), amelyeknél a fent említett színészi képességei csak korlátozottan mutatkozhatnak meg.

 

"Horváth István világszínvonalú produkciót nyújtott."

Ory gróf szerepében a pécsi Horváth Istvánt hallhattuk. Nem tudom, hányan ismerik őt, szerintem nagyon kevesen. A róla nagy nehezen fellelhető információk szerint a mindössze 29 éves tenorista többnyire kis szerepekben lép fel a Pécsi Nemzeti Színházban, valamint meghívottként egyes koncerteken.

Nos, Horváth István szombat este világszínvonalú produkciót nyújtott.Valósággal „szórta" a magas C-ket (sőt, D-ket!), ráadásul igen könnyedén, és ezáltal arra is maradt energiája, hogy felszabadultan játsszon és tréfálkozzon. Első felvonásbeli áriája végén pedig nem átallotta a magas C-t hosszú másodperceken át kitartani, ilyet élőben ritkán hallani. (Megj.: távolról sem evidens, hogy egy ilyen operában valaki végig is énekelje azt, ami a kottában le van írva. Számos operánál előfordul ugyanis, hogy az élő előadáson lerövidítik a művet, vagy egyes áriákat lejjebb transzponálnak.) Mindemellett Horváth Istvánt pontos is volt és igen jó stílusérzékkel énekelt. Ha így folytatja, olyan magyar tenoristánk lehet, aki a bravúros bel canto technikát és szédítő magasságokat igénylő többi Rossini (valamint Bellini és Donizetti) szerepek eléneklésére is képes, márpedig ilyen világviszonylatban is kevés található. Jó lenne persze minél előbb hallani, hogy mire képes egy nagyobb színpadon, mindenekelőtt az Operaházban.

Isolier nadrágszerepében Érsek Dóra mezzoszopránt hallhattuk. Kissé bizarr módon Isolier a darab egyetlen, igazán férfias szereplője. (Ez a tény persze számos pikáns helyzetre ad lehetőséget. Az opera végén például egy tercettet hallhatunk, amelynek szereplői: az apácának öltözött gróf, akit tenorista énekel, Isolier, aki szerepe szerint férfi, de mezzoszoprán énekli, valamint a grófnő [szoprán]. Isolier a grófnő mellé bújik [a szerep szerint egy férfi és egy nő, a valóságban két nő öleli egymást], de a grófot meglátva helyet cserélnek, így a nőnek öltözött gróf [aki valójában férfi] a grófnő helyett Isolier mellé bújik, aki szerepe szerint szintén férfi… A tercettet így, édeshármasban éneklik végig az ágyban.)
Érsek Dóra nagyon jól énekelt, és méltán kapott nagy tapsot. Kissé túljátszotta azonban a szerepét, fölösleges egy túlmozgásos kamaszfiúként viselkedni – és orrot piszkálni – ahhoz, hogy „hím mivolta" hihető legyen. (Tudom, nem lehet könnyű nőként férfiszerepet játszani…). Ezért persze inkább a rendező hibáztatható, és ettől eltekintve Érsek Dórától egy nagyon jó produkciót láthattunk.

Raimbaud szerepét a tehetséges fiatal énekes, Cseh Antal énekelte. Már színpadra lépésekor is meggyőző volt, erőteljes baritonjával és vonzó megjelenésével gyorsan felhívta magára a figyelmet. Az ő nagy pillanata azonban a második felvonásban, Raimbaud áriájában jött el, és nem okozott csalódást. Az ária első részét – persze egyszerűbb hangszereléssel – akár popslágerként is elő lehetne adni… Az ária második felében viszont igen nehéz hangközbeli ugrások vannak, és Cseh Antal itt is remekül helyt állt. Vastaps volt a jutalma, méltán.

Ory nevelőjének basszus szerepét Altorjay Tamás énekelte. Róla is csak jót tudok mondani. A magas hangoknál ugyan néhol bizonytalanná vált, de kellemes a hangszíne, pontosan énekelt, és meggyőzően játszott.

A Ragonde kisebb szerepét éneklő Szonda Éva belépője még haloványra sikeredett. Valószínű azonban, hogy inkább csak a kezdősorok igen mély lágéja okozhatott neki gondot, mert a teljesítménye a későbbiekben egyértelműen feljavult.

 

"A szereplők is élvezték az előadást…"

A kis létszámú kórus (a Szegedi Nemzeti Színház Énekkara) precízen, tisztán énekelt, és felszabadultan játszott. Kórusok esetében ez utóbbi ritkán válik ilyen fontossá, az Ory grófjában azonban a szokottnál lényegesen nagyobb színészi feladat hárul mind a női, mind a férfi kórusra. Utóbbiak is remekül helyt álltak, szépen szólt az „apácák" a capella kórusa is. Valamennyi szereplőn azt lehetett egyébként érezni  – szólistákat és kórustagokat is beleértve -, hogy kifejezetten élvezik az előadást, örömmel énekelnek és játszanak.


A Pál Tamás karmester által irányított Szegedi Szimfonikus Zenekar végig magas színvonalon, precízen és kifejezően játszott. Olykor hiányoltam bizonyos hangsúlyokat (fülemben cseng a Gardiner-féle felvétel), de figyelembe véve a Thália Színház akusztikáját (és persze azt, hogy élő előadásról van szó), összességében egy kiváló dirigens irányította nagyszerű zenekari produkciót hallhattunk.

operaportal.hu
2010.03.29.

Csák Balázs