Álarcosbál – négy Verdivel

Ha Kentaur tervezi a díszletet, az mindig garancia a minőségre. Ez az Álarcosbálra is igaz: a színpadkép izgalmasan ötvözi a hagyományost a modernnel. A színpad közepén felállított tükrös, forgatható fémszerkezet illik a gipszstukkós, fehér falakhoz és az antik bútorokhoz is. Bodolay az opera bostoni „verzióját" választotta, de nem ragaszkodott a 17. századhoz, meghatározhatatlan korban játszódik a darab. Az olajoshordókkal övezett akasztófadombon hullák – és a szerelem vörös rózsája. Pál Tamás Puccini-figurát csempészett a Bohéméletbe, Bodolay négy Verdivel operál. Ráadásul itt is utcaköveket szorongatnak a lázadók. Didaktikus megoldás az is: minden színpadi kézfogáskor felvillannak a nézőtéri fények, a város emlegetésekor pedig kimutatnak a nézőtérre. Tetszenek érteni, ugye? A koreográfiát jegyző Juronics Tamás megdolgoztatta a táncosokat: baljós fekete-fehér alvilági fantasyfiguraként kísértik végig az előadást.
A produkció erőssége a zenei megvalósítás. László Boldizsár újra meglepett: Riccardo szerepét fényes, erős hangon, biztos magasságokkal, muzikálisan, stílusosan énekelte. Farkasréti Máriával (Amelia) az operairodalom egyik legszebb szerelmi kettősét ihletetten, szenvedélyesen adta elő. A jeles szoprántól a Morro, ma prima in grazia tetszett legjobban. Kelemen Zoltán Renato szerepében hozta a tőle megszokott magas nívót: sötét, magvas baritonján különösen élvezet volt hallani a harmadik felvonásbeli áriát. A nadrágkosztümös, fontoskodó Oscart előbb Kónya Krisztina, vasárnap Nánási Helga alakította – mindketten sikert arattak. Az Ulricát életre keltő Magyar Szilvia különlegesen sötét, izgalmas, de kissé matt hanggal rendelkezik, a világosabb hangszínű Erdélyi Erzsébetnek negyedszázad múltán is jó szerepe a jósnő. A vasárnap bemutatkozó gárdából Udvarhelyi Boglárka okozta a legnagyobb meglepetést: ragyogó magasságokkal, drámai erővel énekelt. Geiger Lajos már a Simándy-verseny győzteseként meggyőzött: kitűnő baritonistává válhat. Bár hangja nem olyan fenyegetően sötét, mint Kelemené, Renato második áriáját okosan felépítve, meggyőzően énekelte, megérdemelte a hatalmas tapsot. A debütáló Csajághy Szabolcsnak egyelőre túl nagy falat Riccardo, hamar elfáradt, de becsülettel végigküzdötte az előadást.

Erőteljes, jó volt a kórus, a szimfonikus zenekar szombaton Pál Tamás dirigálásával karakteresebben, árnyaltabban játszott; Gyüdi Sándor vasárnap vadabb tempókat vett.

(Részlet a cikkből)

Délmagyarország
2010.04.20.
Hollósi Zsolt