Kolos István bravúros beugrása…

… mentette meg A makrancos hölgy premierjét
A vakítóan fehér, minimalista színpadkép ellenére is színes, élvezetes, szórakoztató előadás a nagyszínházban Kolos István artisztikus Shakespearerendezése, A makrancos hölgy, amely minden szereplőtől intenzív és odaadó színészi játékot kíván.
Juronics Tamás, a Szegedi Nemzeti Színház művészeti vezetője lépett a függöny elé a péntek esti premier előtt, hogy közölje a nézőkkel: a Gremiót alakító Jakab Tamás váratlanul megbetegedett, ezért A makrancos hölgy színészként is ismert rendezője, Kolos István vállalta, hogy beugrásával megmenti a bemutatót. Bravúrosan sikerült a mentőakció, a rendező olyan rutinosan, fesztelenül játszott, mintha eredetileg is szereplője lett volna a produkciónak.

Shakespeare népszerű vígjátékát sokan Zeffirelli legendás filmjéből ismerik, amely korhű képet fest a korabeli Padováról, ezért első pillantásra csalódás lehet Czigler Balázs minimalista díszlete. Szinte blendeszerűen nyitható-csukható, rafinált hófehér falrendszer, hídszerkezet és fehér padló adja a színpadképet, amely így minden figyelmet a játszókra terel. Kárpáti Enikő 16. századot idéző fekete-arany és harsányan színes jelmezei jól érvényesülnek ebben a Peter Brook hatását tükröző üres térben, amelynek igazából a sok találó, hangulatos aláfestő zene ad mediterrán jelleget.
A két főszereplő kivételével valamennyi színész arcát maszkszerű fehér smink fedi. Ez a groteszkbe hajló arcfestés kissé szimbolikussá, díszletszerűvé teszi a szereplőket; kifejezéstelenné maszkírozott arcukról inkább a testjátékra és a beszédre helyezi át a hangsúlyt. Ezzel a lehetőséggel azonban nem mindenki tud úgy élni, mint a Baptistát játszó Székhelyi József, aki pontos tempókkal, ízesen mond szöveget, és testbeszédével is parádésan hozza a lányai felnevelésébe, kiházasításába beleőszült apát. Erdélyi Tímea valóságos kis hisztérikának mutatja a szendébbnek gondolt Biancát, Savanyu Gergely bumfordi felfuvalkodott pojácának Hortensiót, Pataki Ferenc éles eszű talpnyalónak Traniót, Barnák László romantikusan naiv szerelmesnek Lucentiót.

A darab persze elsősorban a két főszereplőnek színészi jutalomjáték: Borovics Tamás és Danis Lídia él is a lehetőséggel, és karakteres, összeillő, emlékezetes párost alkot. Borovics elegánsan macsós, nyers és okos asszonyszelídítőnek ábrázolja Petruchiót, aki az idomítás közben látszólag betartja a lovagi etikett szabályait; olyan előzékenységgel beszél, mintha valóban tisztelné, elfogadná a nőt olyannak, amilyen. Danis Lídia nem szokványos Makrancos Kata: nem csupán elviselhetetlen hárpiának, tomboló, veszett vadmacskának mutatja Baptista vadóc lányát, hanem fondorlatos, számító, okos bestiának is. Akkor is ő a végső győztes, ha néhány csatát elveszít. Így amikor az asszonyi szelídségről, belátásról, meghunyászkodásról szóló emelkedett záró monológja végén cinkos-fanyar mosollyal kikacsint a nézőtérre: mindannyian tudjuk, hogy is kell ezt most érteni…

Fordította: Nádasdy Ádám. Bár a produkcióhoz készült szórólapon és a színház honlapján sem tartották fontosnak megemlíteni, nem mellékes: Jékely Zoltán ismertebb fordítása helyett Nádasdy Ádám frissebb, modernebb, merészebb szójátékokkal operáló,

A hárpia megzabolázása címmel 2000-ben megjelent magyarításában játsszák a darabot. A kiváló nyelvész, költő ott is ült a bemutatón a nézőtéren.
Délmagyarország
2011.02.28.
Hollósi Zsolt