Három nővérem
Ez most egy kicsit több lesz, mint egy színházi kritika vagy élménybeszámoló, és egy kicsit kevesebb is. Ugyanis a legelején kezdem.
Fiatal varázs-kereső olvasóként, már a gimnázium előtt, rendkívül vonzottak a színpadra szánt írott művek, ugyanis a párbeszédeket leszámítva a fantáziámra hagyatkozhattam. Hogy értettem-e vagy fel tudtam-e dolgozni ilyen fiatalon egy-egy művet, az élmény szempontjából akkor nem számított, mert minden történet és dráma újként, ismeretlenként hatott. A sors úgy hozta, hogy a fejemben működő színházban először Ibsen Nórája, majd Csehov Három nővére került műsorra, Shakespeare csak ezután lépett be egy kislány színpadi világába. Nem tudom, hogy szerencsés-e egy ilyen “fordított” útvonalon belső színházat építeni, mindenesetre, amikor gimnáziumi osztálytársaim többsége igyekezett magát távol tartani az unalmas, orosz kötelezőktől, akkor én már személyes párbeszédeket folytattam Csehov doktor karaktereivel. Talán ennek a megismerési fázisnak köszönhetően korán rákényszerültem arra, hogy megtanuljak a sorok között és mögött olvasni, így lettem gazdagabb egyre több csalódással, hiszen az emberek ritkán mondják azt, amit gondolnak, de így kerültem annak is tudatába, hogy az életünk, mint a legtöbb történet, a fejünkben játszódik. Így kerültem igazán közel a szerzőhöz, pontosabban három világhírű női karakteréhez. (Ugyanez történt velem Puskin Tatjanajával kapcsolatban is, le is generáltam “kicsiben” hasonló, beteljesületlen szerelmemet a saját életemben, de ez egy másik történet…).
Nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért vonzódom erősen egy-egy történethez, egy-egy karakterhez, talán nem is kell mélyebben belemennem, ez maradjon a pszichológusok feladata, én csak azt próbáltam itt kacskaríngókban kifejezni, hogy a Három nővér története már régóta belső világom részét képezi, számomra nem fikció, hanem maga az élet, vagy legalábbis annak egy lehetséges dimenziója.
Mindaz, ami eddig a fejemben, az én szabályaim szerint élt, most színpadra került. Megnéztem életem első Három nővér színpadi adaptációját. Nem is egyszer.
A médiának szánt fotós főpróbán már nagyon izgatott voltam. Találkozom Csehovval egy teljesen új szituációban. Az, hogy kezdés előtt néhány pillanatig még elcsíphettem a díszlet utolsó simításait, a színészek átváltozás előtti néhány percét, és láthattam a Rendezőt (Bodolay Géza) munka közben, nemhogy levont, de többletet adott az én újszerű Csehov-élményemhez. Már akkor, kezeimet tördelve szurkoltam neki, hogy találja meg a közös hangot belső színházam rendezőjével. És megtalálta. Nagyon is.
Amit a valódi színpadon láttam, az olyan volt, mintha fantáziavilágom színpada öltött volna testet. Igen, még az ebédlőt is ilyennek képzeltem el, és én magam is mindig egy életszerű tragikomédiaként éltem meg a három nővér történetét. A darabra úgymond ráhangolódnom sem kellett, hiszen olyan volt, mintha újra élnék egy régi történetet az életemből. Mert a gondolati tapasztalataim, élményeim ugyanúgy az életem részét képezik, mint az, amit az ember leír az önéletrajzában.
Azt hisszük, az igazi életünk valahol máshol van, a jelenünk csak egy piszkozat. Örülök, hogy Bodolay rendezésében ismét megkaptam ezt a rég elfelejtett üzenetet, mert engem is betuszkolt a társadalom abba a problémás generációba, akiknek nincs anyagi, legfeljebb csak szellemi induló tőkéje az élethez, és racionális énje tudja, hogy nem is lesz, így nem marad más mint az elvágyódás a “Nyugat” magasabb bérezésű világába, menekülés az elszürkülés, a meg nem értettség és az igyekezet meg nem becsülése elől.
Moszkvába! Moszkvába! Moszkvába!
Ám a vágyott hely is csak addig tökéletes és minden problémát megoldó menedék, amíg el nem jut oda az ábrándozó, a madarakat is csak a börtön ablakából vesszük észre, a szerelem is addig tüzes, amíg nem keveredik a hétköznapokkal. Az”átlagos” élet annyira fájdalmas, hogy észre se vesszük kiváltságos helyzetünket. A darabban erre a dada (Markovits Bori) ébreszti rá a jelenlévőket, de nem igazán figyel rá senki.
Amikor pedig rádöbbenünk, hogy soha nem jutunk el az “ígéret földjére”, elkezdünk kompromisszumokat kötni.
Mása férje, Kuligin (Pálfi Zoltán) az egyetlen elégedett ember a darabban. Ettől válik szánalmassá. Látszat-elégedettség: mint a szándékos vakság, ez is csak egy kompromisszum. Olga (Borsos Beáta), a legidősebb nővér házasságot akar, Irina (Erdélyi Tímea), a legfiatalabb, szerelemet, Másának (Gidró Katalin), a középső testvérnek mindkettő megvan, mégis oly kevés ez így, ilyen formában egy felvilágosult, öntudatos nő számára. Olga is lassan elveszíti álmait, Irina, lelkes bakfisból szürke munkáslány lesz. Mása, bár a darab végiéig megőrzi különleges egyéniségét, a keserű elégedetlenség, a kétségbeesés rajta is úrrá lesz. Itt meg kell jegyeznem, hogy az a szikra közte és Versinyin alezredes (Kedvek Richárd) között, annyira valódi, annyira erős, hogy feszült jeleneteiknél az én szívem is a torkomban dobogott, átélve velük a titkolt szerelem izgatottságát. Andrej (Pataki Ferenc), a báty, dicsőséges professzori karriert szeretne, végül már csak nyugalmat. Senki nem elégedett, mindenki szenved, mindenki beletörődik, mindenki öregszik. Sírás, nevetés. Mindenki él. Leginkább Natalija (Danis Lídia), Andrej felesége. Ő ugyanis nem filozofál, csak jelen van, hangosan, harsányan, jelen van.
Az unalom csak illúzió, a vágyakozás, az örök elégedetlenség kelti életre.
“Lehet, hogy nem is vagyok ember?” Eszünk, alszunk, mégis mi tesz emberré? Lehet, hogy mindez csak látszat? Azt hisszük, létezünk, pedig nem. Örök dilemma. Hétköznapi életünk állandó kérdései ezek, legfeljebb nem tesszük fel őket.
Kimerültség. Szerelem. Házasság. Kispolgár. Munka.
Amikor másodjára megnéztem a darabot, a Rendező mögött ültem, és a végén legszívesebben a nyakába ugrottam volna, hogy megköszönjem neki, hogy csöpögős szentimentalizmus nélkül megjelenítette a színpadon azt, ami miatt közel kerültem Csehovhoz, azt, amit nem látunk az önsajnálat keserűségében, hogy nincs egyhangúság, nincs unalom, csak élet van. Még ha olyan is, amilyen.
Az előadáshoz kapcsolódó képgaléria itt tekinthető meg:
http://sciencecaffe.com/?q=sciencecaffe/galleries/csehov-harom-nover-szeged-kisszinhaz.html
Jánosi-Mózes Emese
sciencecaffe.com
2011.04.11.
