Siker a Három nővér Bodolay Géza rendezésében a kisszínházban

Csehovnak valószínűleg tetszene a szegedi Három nővér hangvétele. Bodolay Géza tragikomédiaként állította színpadra a darabot: humorral, gegekkel, kizökkentő effektusokkal; nem engedi, hogy a közönség szentimentalizmussal kevert nosztalgiával nézze az előadást.
„1900. Csehov doktor 40 éves. Még négy évig élt" – ezt a szikár rendezői üzenetet vetítik a gyülekező közönségnek a Három nővér előadása előtt a kisszínház kék függönyére. Bodolay Géza első Csehov- rendezése egyben tiszteletadás is a szerzőnek – pontos, korrekt, mai értelmezés. Mira János díszlete és Jeremiás Bianca Imelda jelmezei is többnyire a szerzői utasításokat követik. Prozorovék ebédlőjének egyszerűsége és fehérsége – hófehér padló, fehér falak, bútorok, csillár; a háttérben fekete zongora – visszafogott vidéki eleganciát tükröz.

A nővérek is olyanok, amilyeneknek Csehov megírta őket. A csupa naiv jóindulat Olga kék tanári egyenruhában kék füzeteket javít – Borsos Beáta megmutatja, hogyan veszti el fokozatosan reményeit, álmait, hogyan törődik bele sorsába. Erdélyi Tímea Irinája fehér ruhás kedves-helyes, csupa tűz bakfisból egyre szürkébb, kétségbeesettebb, sírós vénlánnyá válik. Gidró Katalin feketében is kihívó eleganciájú Mása; hozzájuk képest felnőtt, felvilágosult, öntudatos nő, aki Gogolt idézi: „Unalmas élni ezen a világon" – és lelkiismeret-furdalás nélkül megcsalja ostoba, öreg férjét. Végül mégis ugyanaz a reménytelen boldogtalanság és vegetálás vár rá, mint testvéreire.

A Három nővér az elvágyódás, az öncsalás, az élethazugságok és illúziók groteszk drámája. Csehov nem komor és megható tragédiaként akarta megmutatni a szánandó Prozorov testvérek sorsát, inkább empátiával, humánusan, de mégiscsak ironikus tragikomédiaként. A rendezés szerencsére ezt az irányt erősíti, a határozottan megrajzolt karakterek többségét szánnivalóan nevetségesnek mutatja.
Telitalálat, ahogy Pataki Ferenc kopott, piros mackóalsóban, kitömött pulóverben és papucsban a pipogya, akarat nélküli, tohonyává hízott Andrejt játssza, aki egykor moszkvai professzori kinevezésről ábrándozott, most meg képkereteket fabrikál, babakocsit tologat, és maga a megtestesült papucsférj. Natalja Ivanovnát a rendező Danis Lídiával talán néhány árnyalattal közönségesebbre, harsányabbra színezteti, mint indokolt lenne, de a már-már állatiasan bestiális figura így erősebb ellenpontja a nővéreknek.

Pálfi Zoltán természetes egyszerűséggel, mégis kíméletlenül pontosan rajzolja meg a latin citátumokkal fellengzősködő kispolgár, Kuligin gimnáziumi tanár portréját. Kedvek Richárd fess, intelligens, finom eleganciájú Versinyinjéről hihető, hogy Mása bolondul érte. Csebutikin – Kárász Zénó a nihilista, alkoholista katonaorvos elfojtott vágyait is érzékelteti – nem egy finom porcelánórát tör össze a szimbolikus értékű jelenetben, hanem egy hatalmas, szekrényszerű monstrumot. Barnák László javíthatatlan idealistának mutatja Tuzenbachot, akinek sorsszerű a bukása. Sorbán Csaba állathangokat utánzó, talányos Szoljonij századosa (ebben a verzióban Szaljóni) a leggroteszkebb figura. Jó újra színpadon látni Markovits Borit a megfáradt dada szerepében.

Nem is Bodolay Géza rendezte volna az előadást, ha nem lennének benne meghökkentő, elidegenítő gegek, amelyek egyben időtlenné – legalábbis korhoz, helyhez nehezen köthetővé – teszik a produkciót. Ilyen például, hogy Andrej egy „Spenót" kötetet mutat fel egyetemi jegyzetként, vagy Fedotyik hadnagy – Lazók Mátyás játssza – egy 70-es évekbeli Zenit fényképezőgéppel fotografálja a kompániát. A vágyott moszkvai utazást egy vetítve fel-feltűnő zakatoló mozdony nyomatékosítja; a hetvenes-nyolcvanas éveket idéző orosz slágerek, zenei betétek is különleges hangulatot adnak az előadásnak. A zárókép sem szokványos: minden illúzió elveszett, minden marad a régiben – és a háttérben három piros tűzoltóautóra hull a hó.

Délmagyarország
2011.04.11.
Hollósi Zsolt