Barta Mária búcsúztatása

Kedves Gyászolók, Barta Mária szomorú szívű családja, rokonai, szerettei és mindannyian, akik kollégájaként, tisztelőiként, lelkes közönségeként fájdalommal búcsúzunk!
1988 szeptemberében, ahogy az évadnyitó társulati üléseken szokás, a Szegedi Nemzeti Színházban is bemutatták az újonnan szerződtetett művészeket. Egyikük – és ezt a személyt csak az emlékkép nézőpontjának rögzítése miatt veszem előre – egy igaz pályakezdő, zöldfülű volt, aki a Zeneakadémián frissen szerzett diplomájával, első munkahelyén kezdte az évadot – ez én voltam. Velem együtt udvarias tapssal fogadták és kíváncsian méregették a társulathoz érkezett ifjú színészeket, de volt Valaki a sorban, akit tapsvihar, sőt kitörő üdvrivalgás köszöntött. Már puszta megjelenése is kiválthatta volna a megkülönböztetett fogadtatást: a termet, a tartás, az apró gesztus, mellyel a társulatot üdvözölte – maga a Művésznő, a Nagyasszony volt mindenki számára ott a teremben, maga Barta Mária.
És persze nem új tag volt a társulatban, hiszen közel két évtizedet töltött korábban a szegedi teátrumban; ma már elmondhatjuk, magasra ívelő pályájának leghosszabb, legtermékenyebb szakaszát, az 1956-ot követő, külföldön töltött nyolc év utáni második szezontól kezdve tizenkilenc évadot, mely főszerepek sorával, hatalmas sikerekkel, elismerésekkel telt. Amikor 1983-ban elhagyta Szegedet, hatvanéves volt, de korántsem a békés nyugdíjas évek kedvéért mondott búcsút: Ruszt József hívta magához a zalaegerszegi társulathoz, ahol öt termékeny esztendőt töltött. 1988-ban, amikor az említett jelenet lejátszódott – Rusztot követve ismét új tag volt a Szegedi Nemzeti Színházban –, éppen hatvanöt éves volt. Energikus, drámai, fenséges volt a színpadon, természetesen nagyon népszerű a városban, tekintélyes és ezzel együtt szeretetteljes a kollégák körében. Átgondolt, egy komoly pálya bő tapasztalatai által hitelesített gondolatait többször volt alkalmam figyelemmel hallgatni a színház művészeti tanácsában. Én ex officio, mint karigazgató voltam a grémium tagja, Ő művészi rangja alapján.
Amikor Ruszt József viharos távozását követően Ő sem kívánt tovább maradni Szegeden, még mindig nem a megérdemelt pihenés évei következtek. Az akkori életkorát talán már végképp nem illik konkrétan megnevezni, mindenesetre a női nyugdíjkorhatáron – ami alacsonyabb volt a jelenleginél – tizenkét évvel volt túl; ekkor kezdte meg pályájának utolsó, hosszú és hasonlóan aktív szakaszát, melynek már a Vígszínház társulata, a főváros közönsége örülhetett.
A Szegedi Nemzeti Színház tagjaként kapta a legmagasabb művészeti díjat: 1980-ban Érdemes Művész lett, és a mi társulatunknak lett először Örökös Tagja. Színházunk megnyitásának 125. évfordulóján, 2008 októberében nagy örömmel vett részt személyesen a jubileumi esten; azt hiszem, viszontszerette a várost, a társulatot.
Erről egyébként tanúságot ad az újjáépített színház átadása alkalmából 1986-ban megjelent könyv számára írt néhány sora:
„Tizenkilenc év Szegeden. Életem egyharmada a Szegedi Nemzeti Színház. Mennyi premier, mennyi izgalom, mennyi várakozás. Milyen igazi színházépület, még megkopottan is. A páholysoros nézőtér! Milyen jó volt fölnézni a karzatig. Milyen boldogság volt a tele nézőtéren több mint ezer ember lélegzet-visszafojtott csöndje vagy kitörő tapsa. A kopott öltözők, ahol csak a tükrök takarták el a vizesedő falakat, mégis… Mégis hány nagyszerű színésznő nézte magát ezekben a tükrökben ugyanúgy, ahogy én – remélve a minden esti sikert. Elődeim! Akik annak idején megnyitották a gyönyörű pirosbársony-üléses, aranyozott-falú színházat, hogy teljesíthessék feladatukat, ápolják a magyar nyelvet, és a nemzet napszámosai lehessenek. Én ugyanezzel a céllal tettem a dolgom, míg elérkezett az a pillanat, melyben Ranyevszkája mondta el, hogy: ’Isten veled régi ház, isten veled régi élet’. De az én valódi könnyeim hullottak arra a színpadra, mely oly sok évtizeden keresztül teljesítette a kötelességét.”
Ez a vallomás elsősorban nem a felújítás előtti, lepusztultságában is nemes színházépületről szól, hanem a hivatástudatról, a művészi pályához való viszonyról; Barta Máriáról, az Emberről. „Nem elég tudni valamit, lenni is valakinek hozzá” – írja Ottlik Géza. Nem a királynői termet, a nemes orgánum, a nyilvánvaló tehetség tette nagy művésszé, hanem az egyéniség, az emberi nagyság, melyre mindez szervesen ráépülhetett. Amikor az általa a Cseresznyéskertből idézett szavak most egy végső búcsú kontextusába helyeződnek át, a szegedi társulat és közönsége fájdalmának oka a megkülönböztetett tisztelet, a határtalan megbecsülés és szeretet, melyek közül pedig – mint tudjuk – legnagyobb a szeretet.
Emlékét tisztelettel és szeretettel őrizzük.