Bemutató 11. 18-án: Don Sanche

Anger Ferenc a szinte gyermek Liszt komponálta, bájosan együgyű librettóra született Don Sanche, avagy a szerelem kastélya című tündéroperát úgy állította színre, ahogyan azt, ma kizárólagosan lehet.
A címszereplő lovag mindhiába vár bebocsáttatásra a szerelem kastélyéba, ahol Alidor, a varázsló az úr. A vár azonban tilalmas hely a kavaliernek, hiszen oda csak a viszontszeretettek léphetnek be, ő pedig hiába ostromolja választottját, Elzire hercegnőt. A szépséges, és becsvágyó (a lovagnéság helyett Navarra királynéjának készülő) kisasszonyt és udvarát a varázsló által rájuk szabadított vihar lepi meg, ám a menekülő Elzire sem jut be a kapun, a már említett ok miatt. A Don párbajt vív az álruhás (jelen esetben álszemkötős) Alidorral, Elzire fülébe pedig az a hír jut el, hogy Sanche alulmarad, s végzetes sebet szerezve haldoklik. A hercegnő szíve meglágyul, szerelemre lobban, ám kiderül: áldott beugratás áldozata, mert a lovagnak kutya baja, a gyászos hír az asszonyi szív meglágyítására történő cselvetés volt. Don Sanche és Elzire végül boldog párként léphetnek be a viszontszeretés kastélyába.
Minden oly egyszerű, és együgyű, mint a hanyattesés. A kalandos sorsú, ifjúkori zsenge Liszt tekintetében azonban egyáltalán nem zsenge. A Don Sanche 1825. októberi, párizsi bemutatóján még tizennegyedik (ismételjük: tizennegyedik) életévét sem betöltött zeneszerző számára a francia nyelvű librettót szerző Théaulon és De Rancé célja az volt, hogy a „ragyogó ifjú muzsikus (…) sokoldalú tehetségét a legkülönfélébb oldaláról bemutathassa”. Ebben igazából nincs is hiba. „A hírneves Liszt iránti érdeklődés elhallgattatta szerzői hiúságunkat” idézi a színlap a librettistákat idéző Alan Walkert. A logikával, cselekményvezetéssel különösebben nem bíbelődő szerzőpáros és a csodagyermek operája (melyet már csak a Sardanapal követett, de 1851-re az is csak vázlat maradt) négy előadást ért meg bemutatója után. Legközelebb 172 évvel később, Londonban került színre, hét évtizeddel fellelése után – maga Liszt abban a hitben halt meg, hogy a mű odaveszett az Académie Royalban tomboló, 1873-as tűzvészben.
A budapesti Don Sanche áradó humorú, groteszk, dévaj látomásfüzér. Anger annak kezeli, ami: egy csodálatos elme korai remekének, melynek irodalmi értéke jószerével nem mérhető. Szerelmi kastélya vaskapus, külvárosi privátklub neon-piktogrammal és ma divatos, gótbetűs logóval: a kéjtanya nyitásakor pedig lompos hajléktalant ugraszt a küszöbről a tulaj. Vendégei olykor bizarr, rendhagyó párosok, korunktól érintett, sajátos figurák. Az egyszerűcske szöveganyag közé sűrű, harsány, szellemes matériát tölt habarcsként a rendező. Önjáró, baldachinos ágy, az Ecseri lakodalmast idéző hercegnői udvar, sorompószárral vívott párbaj, roppanó gipsz koponyák, hárfázó szépasszonyok és tömegszülés képeit látjuk. A hatás fergeteges, az ötletár innen marad a tiszteletlenség ódon határvonalán, ám frivol módon próbálgatja azt. Az újrafelfedezése után hét évtizedig nem – sem – játszott művet Anger az egyedüli, üdvözítő utat járva vitte színre. Gyilkos humorral, modern felfogásban, stílusparódia, okos irónia bőséges adagolásával, kiváló társa volt az ebben a helyzetben egyként lubickolni érzékelt Szendrényi Éva díszlet- és Zöldy Z. Gergely jelmeztervező.
Megkérdőjelezhető szerkesztési ötlet volt a másfél órás víg-tündéropera után színre hozni a Szegedi Kortárs Balett egész estés műként bőven működhető Liszt: Dante-szimfónia című, komor, emelkedett alkotását.

kultura.hu
Halász Tamás