Szívem szottya

Liszt: Don Sanche, Szegedi Nemzeti Színház
Két harcos áll szemben. Az egyik a műveltség harcosa, aki azt mondja, nagyon örülünk mindannak, ami a Liszt-évben történt. A repülőtérnek, a nyitókoncertnek, és annak CD-változatának, a sok zongoraverseny-lemeznek, bár most éppen megkínlódok a Boulez–Barenboim-változattal, az egyik már idős hozzá, a másik mintha eleve utálná a darabokat, de azért kedves tőlük, hogy ünneplik a 200 évest.
Ha már itt tartunk, mondja Műveltség lovag, milyen furcsa, hogy pont azok a zenei intézmények, amelyek Liszt szobrát viselik a homlokzatukon, elmulasztották a gyertyagyújtást. Lehet, hogy nem tehetnek semmiről, a Zeneakadémiát éppen kordonozzák, két évvel a bezárás után, a megígért átadásra már el is kezdték a munkálatokat, az Operaház pedig maga sem tudja, miért az abbé ücsörög a bejárat mellett, aki tudvalevőleg csak karmesterként és átiratok útján népszerűsítette a műfajt.
Persze van az az egy opera, a Don Sanche, de kinek mi köze hozzá. Még Liszt is örült, hogy elveszett a partitúra, mert egy kissé korai volt a buzgalom. Feltehetően nem is önkéntes komponálás volt, Liszt apja szerette volna megmutatni a világnak, hogy a fia van akkora géniusz, mint Mozart, tud ugyanúgy tizenhárom évesen operát komponálni, mint az előd. Tényleg tudott, az operát előadták, elfeledték, előásták, és a jelek szerint megint elfeledték. Vagyis éppen ez volna a lényeg, Pesten elfeledték a nagy igazgatóváltási izgalmak közepette, de Szegeden eszükbe jutott, műsorra tűzték. Műveltség a magasba tartja lándzsáját, győztünk.
Vele szemben áll Közönség lovag, hogy hagyják már békén az ilyesmivel, miért kell képtelen gyerekműveket hallgatni, amikor a felnőttek műveitől is megkímélnek minket. Mit nem adnék egy jó… – és itt lehet mondani körülbelül hatvan remekművet, a szerzők Händeltől Stravinskyig terjednek, és ehelyett előveszik a batyuból azt a darabot, amely színvonalát tekintve kétes, meg egyébként sem érdekes, Liszt nem a színházban érezte otthon magát, pontosabban a hangversenyből kreált színházat, lobogó hajú hősökkel a zongora mögött. Közönség lehorgasztja fejét, és fene nagy hősnek érzi magát, hogy egyáltalán jelenlétével megtiszteli a színházat.
HIRDETÉS
Ahol aztán minden másképpen alakul, mint az várható. A nyitány alatt kiderül, hogy több van a darabban, nem ezerszer több, de olyan jó kis Rossini-utánzat. Ez körülbelül a darab egészére is érvényes, Rossinit elnehezülve, Beethovent könnyítve hallani benne, és nyilvánvaló, hogy színházi tapasztalatok és rafinériák nélkül készült a partitúra, túl sokáig tartanak az áriák lekerekítései, nem lehet tapsolni rá – más kérdés, hogy ritkán érzi az ember a tenyerében a bizsergést.
Szegeden mindenesetre szívügynek tűnik a Don Sanche, a zenekar ha nem is remekel, de felkészült, az énekesek között László Boldizsár ismét megoldja a tenorkérdést, ügyes is, hang is, jól játszik, van lélekjelenléte a színpadon, főhősminőség. Vannak még szép hangok, Nánási Helga apródként feltűnő, Altorjay Tamás ismét meglep a matéria nemességével és a mennyi minden lehetett volna belőle fájdalmasságával.
Magyar szöveget énekelnek, és a fordító-rendező, Anger Ferenc él a lehetőséggel, modernebbé és meglepőbbé teszi a szöveget, menj be, éneklik, és az a rím rá, hogy a mennybe. Közben népviseletbe öltözött, kilógó ingű legények tolnak be tíz hárfázó, terhes angyalt, lehet mit kezdeni ezzel a nyersanyaggal. Nagy a baj, sejehaj, dalolja a kórus, és közben vidáman, riszálva kísérik a bokáját csattogtató, pártás primadonnát. Liszt aligha gondolt erre, de talán a népies és népművészet nagy barátjaként elégedetten pattintgatna az ujjával. Érte nem kezeskedem, de Közönség és Műveltség lovag boldogan egyezik ki a döntetlenben, de jó, hogy láttam. De jó, hogy nem kell meghallgatni még egyszer.

Népszabadság

2011.11.22.

Fáy András