Egyedül nem megy

2011-12-19 06:53

Jó és szórakoztató előadás a Szegedi Nemzeti Színház Hétköznapi őrületek című produkciója. Írhatnám azt is, hogy jó szórakoztató előadás – mert az –, csak kissé félreérthető, mert manapság gyakorlat a lebutított, a néző lealacsonyítására épülő előadásokat nevezni szórakoztatónak. Ilyen értelemben a Hétköznapi őrületek nem szórakoztató, hanem kifejezetten intelligens előadás.

Ugyanakkor Balikó Tamás rendezőnek nem is áll szándékában a történet jóízű és reflektált elmesélésén túl mélyebbre hatolni. Pedig lenne rá lehetőség, Petr Zelenka darabja igazi tükör, mert mindenki egy picit őrült benne – és hát valljuk be, ez nagyban hasonlít a mi megfigyeléseinkhez, mert persze mi abszolút normálisak vagyunk, nem úgy, mint a többiek. A szegedi előadás azonban határozottan tartózkodik a tükörtéma erőltetésétől, inkább csodabogarak ezek az emberek, semmint tényleg hétköznapi figurák. Hogy ez mégsem föltűnő, az nagyrészt Horesnyi Balázs kifejezetten ötletes díszletének köszönhető, aki egy kietlen gyárcsarnokba helyezi a játékot, így kialakítva egy laboratórium jellegű közeget, ahol ezek a furcsa, ám kedves alakok élnek. A csarnok egyszerre otthona a szereplőknek (több szereplő több otthona), de itt van az utca is vagy egy színházterem is, ha éppen arra van szükség.
A tér kiválóan szervezi és tagolja a produkciót, s innen már csak arra van szükség, hogy a figurák jól ki legyenek találva. A darab felkínálja a lehetőségeket, a színészek pedig le is csapják a labdákat. Hiszen emlékezetes figura az egy alkalommal altestileg vérben tocsogó Mokka (Borovics Tamás), aki a nőhiányt különböző háztartási eszközökkel próbálja pótolni, vagy az okoskodó lúzer Aleš (Barnák László), aki húsz férfi közül egyetlenként hisz a véletlenben, vagy a szocialista filmhíradóinak acélos baritonhangjaként nyugdíjba vonult flúgos Apa (Ádám Tamás), akit valóban a véletlen sodor össze a szintén magára maradt kortárs képzőművész Sylvie-vel (Erdélyi Tímea), hogy így egyértelművé váljon számára, nem is ismeri feleségét (Fekete Gizi), akinek mániája, hogy vért adjon Csecsenföld rászorultjai számára. Vagy a liftek „zenéjét” komponáló zeneszerző (Kárász Zénó) – elhivatottságánál csak harsánysága fokozottabb –, akinek csaja (Kéner Gabriella) csak akkor izgul be, ha valaki nézi őket közben.
Apró titkok, pici perverziók, kicsiny furcsaságok, többek között egy életre kelő próbababa, egy félresikerült feketemágia-kísérlet, valamint a befejezetlen múlttal harcoló jelen atmoszférájában játszódik ez az előadás, középpontjában azzal a figurával, aki a fentieket összeköti – ő Petr, akit nemrég hagyott el a nője, egy matracon alszik, az élete papírdobozokba rakosgatva hever körülötte. Pindroch Csaba pedig remekül ismeri ezt a fiút, akinek anyu szerint már meg kellett volna állapodnia valahol, felelősséget vállalva magáért, na de ki tudna felelősséget vállalni itt bármiért? Itt, ahol minden átmeneti, nincs egy stabil pont, a nők jönnek-mennek, szomszédok váltják egymást, mindenki önmagát hajszolja, egy világ, amelyben nincs sikerélmény, ahol katarzist jelent, amikor visszaemlékezünk a hetvenes évek nyugodt és stabil világára, amikor egynyolcvan volt a kenyér és ötven fillér egy gombóc fagyi, amikor megbízhatóan semmitmondó híreket mondott a filmhíradó, amikor nem kellett foglalkozni az életünkkel, mert megoldották mások. Ma már nem így van – és ideje lenne megtanulnunk kezelni ezt a helyzetet. Mert lehet, hogy akkor minden szép és egyszerű volt, csak épp az emberek nem lehettek maguk. Hát itt az ideje, hogy felvállaljuk hétköznapi őrületeinket, és ne feleljünk meg a felső elvárásoknak, na de ehhez semmi, de semmi kulcsot nem kapunk. Az élet meg elhúz mellettünk. Kisebbfajta csoda kell ahhoz, hogy megtaláljuk magunkat, de ezek a csodák bekövetkezhetnek. Persze ha egy kirakatbábu életre kel, az is egyfajta csoda – de mégis jobb lenne, ha ez a csoda, annak az igénye, hogy ne legyünk egyedül, hogy elfogadjuk egymás hétköznapi őrületeit, a hús-vér emberekben menne végbe.
Ugyan az előadás stilárisan nem egységes – mert egyszerűen nincs közös nevezője a Republic Ennyi nem elég és a Quimby Most múlik pontosan című számának –, időben katyvaszos – mert enyhén időzavar a hetvenes évekbeli párthírekre rávágni a rendszerváltáskori magyar tévéhíradó főcímanimációját –, színészileg pedig egyenetlen – Danis Lídia bizonyosan nem egy kortárs darabban, hanem egy romantikus vérdrámában játssza a femme fatale kliséfiguráját –, mégsem unalmas, mégsem érdektelen, mert – finoman, egyáltalán nem bántón – rólunk szól. Még ha ezt csak titkon vallja be vagy valljuk be magunknak, akkor is.
7ora7.hu
2011.12.17.
Ugrai István