Pavlovits Miklós: Haramiák (Színházi levél)

Nos, esőbe hajló estén a teátrum felé ballagtában az ember talán nem kényszeredettségből kérdezi magától: miért kell Schillert játszani 2011-ben Szegeden, a Nemzeti Színház színpadán? S a talány továbbra is ott motoszkál benne, amíg átmegy a nyüzsgő előcsarnokon, s a szépen megtelt nézőtéren helyet foglalva, a nagy vörös függöny alól kilógó gyalulatlan padokat bámulja.
Közben régi emlékei között kotorászik. Schiller mester gazdag teátrumi életművének első drámája volt a Haramiák. Az ezerhétszázas évek végi bemutatót az akkori fiatalság lelkes felzúdulása kísérte. E premiernek köszönhette hírnevét is szerte Némethonban. Goethe majdani barátsága, s a többi, világirodalmi rangú színművének sora is ezzel a mélységesen pátoszos, s a cselekmény-szerkesztés ötletei között még csak tapogatózó alkotással kezdődik. Angol elődjének hősei sokkal kevésbé körülményesen moralizálnak. A gyakorló színház rutinjából táplálkozó, fordulatokban bővelkedő Shakespeare drámák ezért sokkal feszítettebbek a közönség számára, – igaz, e művek Európa színpadain ekkortájt kevéssé voltak divatosak.

Ez a (vad) romantikus drámák időszakának kezdete, ám elburjánzásuk következményeit a főként másodvonalbeli szerzők munkássága nyomán, nem igazán szeretjük.

A Haramiákban viszont még friss a romantika hevülete és kevesebb a hihetőséget mindenkor biztosító árnyalt pszichológiáé. Ugyanakkor van már benne számtalan későbbi klisé: atyai átok, rengeteg gyilkosság és megérlelt lelkifurdalás. Élőhalott a koporsóban, gyűlölettel orzott testvéri juss, gonosztevővé válást motiváló végzetes döntés, kriptába zárt atya, kényszercsábított szűz, istenkáromlás és kétely. Kételkedés hűségben, szeretetben, s különösen a világ morális elrendezettségében, – már ami a betyárbandák tisztességes-, illetve a világi hatalom és az egyház tisztességtelen erkölcsi/gyakorlati alapelveit illeti.

#

Ám a Haramiák és napjaink összefüggésének kérdése nyomban oszladozni kezd, amint felmegy a függöny és egy hatalmasra tágított színpadtér tárul a nézők elé. Nem azért, mert máris választ kaptunk kételyeinkre, hanem, mert meglepetésünk elfedi őket.

A feledtetést a találékonyan létrehozott tágasság látvány-érzete okozza. Ebbe tessék beleérteni a színház hirtelen előtáruló, nem csekély alapterületű, hatalmas színpadának tükrökkel és mesterséges perspektívákkal megfestett oszlopos díszletsíkjainak további szemfényvesztő kitágulását.
Azután harsány csinnadratta, zabolátlan tömeg tódul be és megindul a színházi gépezet. Elektromos gitárok feldübörgése jelzi a jelenhez való kötődést, egyen-jelmezes férfiúi csapatok masíroznak keresztül-kasul. Valami baljós dolog szerveződik, amit nehéz értelmeznünk: sok azonos fehér ing és fekete nadrág, csizma, derékszíj és mellpánt. Dübörgő gárda, közös léptű ifjú sereg, – ismeretlen célú szervezetek-e, vagy csak az együttlépések ősi örömét gyakorló vidám férfiúi csoportok ezek?

Bár nyomukban néha bizonyos rossz emlékeket idéző ének/induló dallamok is felcsengenek.

Jól hallottuk?.. Halljuk?

Eközben, a tágasság tartalmaként, lassan értelmet nyer a hatalmas erdőt, barokkos kastélybelsőt, és a céltudatos csoportok járásait (menetelését) jól szolgáló díszlettér. Feltűnik a végig jelenlévő narrátor s bekonferálja az aktuális helyszíneket. Megtudjuk, mikor és merrefelé bonyolódik a cselekmény, s miként találkozik majd össze Moor kormányzó gróf családjának sorsa egy Spiegelberg nevezetű számkivetett bandita csapatának harsány elégedetlenjeivel.

Mindehhez egy gondolat: a humánetológusok szerint az egymással versengő kisebb (törzsi) csoportok állandóságához részint egy külső ellenségkép folyamatos ébrentartása (mondhatjuk ideológia) szükségeltetik, részint pedig a tagok összetartozását megjelenítő közös jelzések: tetoválás, hajdísz, arcfestés, egyen mez, formaruha stb..

A látható felismerés céljából is: mi vagyunk azok, akik nem ti vagytok!

Felkiáltójellel a kijelentés végén.

Megérkeztünk napjaink aktualitásaihoz?

A Haramiák rablóseregének kialakulását is ez a logika motiválja. Úgy tetszik, Schiller zsenije már két évszázaddal ezelőtt ráérzett a csoportképződés etológiai/etikai törvényeire, amikor megírta párbeszédeit.

Bodolay pedig jól ráérezvén minderre, előadásának hangsúlyait jó érzékkel helyezte a „tömegpszichológia” hisztériáira. És itt sejlik a válasz eredeti kérdésünkre: mi is a dráma aktualitása itt és most Szegeden és másfelé hazánkban.

#

Schiller eredeti darabja annyira (pár)beszédes, hogy az 1780. évi bemutató mintegy ötórás előadást igényelt. A dialógusok sorát viszont Bodolay alig kétórányi, tempós cselekményre rövidítette – a következő vázlat szerint:

Moor grófjának kedvelt elsőszülöttje, Károly, zabolázatlan életet él, s ezt kihasználja öccse, Ferenc, aki sikeresen kelti halálhírét a családi birtok s a szép és erényes Amália megkaparintása céljából. Megtévesztő leveleket ír atyjának, bátyjának, s az ezek hatására kitagadott örökös, elvállalja az épp szerveződő Haramiasereg kapitányságát. A rablókat hatékony harcba vezeti a társadalmi igazságtalanság sokféle képviselője ellen. Rabolnak, gyújtogatnak, gyilkolnak, fosztogatnak, – mígnem a vezér hazakeveredik. Otthon apját kimentve kriptai rabságából, megtudja az igazságot: átverés áldozataként tette meg visszavonhatatlan esküvel haramiai fogadalmát. Erkölcsi ellehetetlenülése és halálos bosszúja így testvérét, de egykori szerelmét is eléri.

A szegedi nagyszínházi bemutató két órájáról végül azt kell elmondanunk, hogy a többrétegű aktualizálástól, nem kevés célzatos áthallástól függetlenül is kitűnő, egységes, s ami napjainkban ritka, határozottan jó tempójú, modern produkciót kaptunk Bodolay Géza rendezésében.

A darab cselekménye jólesően pergett, s napjaink látvány-szcenírozásának igényét is kitűnően szolgálta az ötletesen változtatható díszlettér (Székely László a tervező), a lendületes csoportmozgások, a harsány zenei betétek (hangszerük: zongora és basszusgitár), a narrátor jól funkcionáló, de egyben elidegenítő szerepe. Ugyanígy a többi színpadi elem: harmonikusan igényes jelmezek, kevés kellék, tükrök, vásznak, fapadok.

Összességében a Szegedi Nemzeti Színház prózai társulatának Haramiák előadása jól kidolgozott színpadi produkció összképét mutatta. Valamennyi színész önfeláldozó lelkesedéssel keltette életre a hősöket mind a főbb, mind az epizód szerepekben. Valójában a romantika már kissé idejét múlt (ál)pátosza sem fárasztott senkit sem a színpadon, sem a nézőtéren.

Schiller úr darabjának megtekintése ezért nemcsak a kiművelt közönségnek ajánlott.

szegedikurir.hu
2011.10.27.
Pavlovits Miklós