Nő a múltból – A végzet pusztító asszonya

A lineáris történetmesélés és a realista dramaturgia hívei talán nem lelkesednek majd a kisszínházban látható, fanyar humorú Schimmelpfennig-produkcióért – ettől még Bodolay Gézának köszönet jár, hogy a Nő a múltból által végre a szegedi közönség is megismerkedhet az egyik legtöbbet játszott kortárs drámaíróval.
A felborult Costa Concordia körül csónakok és kishajók rajzanak – aktuális híradóképek peregnek egy polgári lakás előszobájának csupasz falán. Mira János díszlettervező színpadképe rafináltan egyszerű és letisztult; fehér falak és öt ajtó jelöli ki a teret, ahol dobozok és ládák jelzik: innen épp elköltöznek. Frank, a negyvenes családapa – Kárász Zénó a jellegzetes szemüveggel feltűnően hasonlít Roland Schimmelpfennigre, a szerzőre – könyvvel a kezében a mellékhelyiségből szalad ki a csengetésre. Az ajtóban áll a nő a múltból – csillogó, vadítóan piros és rövid esőkabátban, piros bőrönddel. Frank először meg sem ismeri, de a nő közli: ő Romy Vogtländer, akivel 24 éve kölcsönösen megfogadta, hogy mindig szeretni fogják egymást. Romy azért jött, hogy most beváltsa az esküt. Közben törölközővel a fején, fürdőköntösben kilép a fürdőszobából Claudia, a feleség, akivel Romy közli: Frankkel valaha egy pár voltak – és még ma is azok. Válaszul Frank arcán csattan a hitvesi pofon.
Ebből az abszurd alaphelyzetből indul a játék, persze nem ilyen egyszerűen, hiszen Schimmelpfennig szabálytalan történetmesélési technikát alkalmaz, váltogatja az idősíkokat, egyes jeleneteket megismétel, másokat előbbre hoz, mint a cselekmény menete indokolná. A szabálytalan dramaturgiát segít követni és megérteni a narrátor: Bert, „az eltévedt járókelő" – Báhner Péter játssza –, aki a színpad szélén felbukkanva hol előre, hol meg hátra tekeri az órát. A játéktér második szintje az előszoba fölött átívelő piros híd: itt tartja a költözés előtti búcsúrandevúját barátnőjével a házaspár nagyfia. Andreast Sorbán Csaba koraérett apja fiának játssza – szintén Schimmelpfenniget idéző szemüvegben. Tinát emo style-ban, fekete angyalként Gidró Katalin formálja öntudatos kortárs tinédzserré.

„Who knows how long I’ve loved you…" – szól a Beatles ősrégi dala, ami Bob Dylan régi világslágerével együtt – „Like a Rolling Stone" – különös hangulatot ad az előadásnak. A nosztalgiázás persze ilyen lehetetlen szituációban nem lehet felhőtlen. Fel is nyílik Pandora szelencéje, és a komédiának induló darab lassan átcsap a szilárdnak hitt kapcsolatok törékenységéről, a biztosnak vélt értékek viszonylagosságáról is beszélő groteszk, eszelős horrorkrimibe. (A történetből többet elárulni már spoiler lenne.)

Szabó Gabi apát is, fiát is felkavaró, pusztító végzet asszonyává formálja Romyt, Kárász Zénó remekül adja a hezitáló entellektüel férjet, Kéner Gabriella az újrakezdésre mindig kész házitűzhely-feleséget. Bodolay Gézának sikerült lendületes, fanyar humorú és elgondolkodtató előadást létrehoznia, amit különösen azok tudnak értékelni, akik a kísérleti megoldásokra is nyitottan valami meghökkentőt, nem szokványosat várnak a színháztól.

Délmagyarország
2012.01.30.
Hollósi Zsolt