Övék itt a tér

Elismerem: Juronics Tamás meglepett. Szegedi West Side Storyja amellett, hogy professzionális kivitelezésű, nagyszabású show, tud és mer drámai is lenni, amikor kell.

A Szegedi Nemzeti Színház művészeti igazgatójának munkásságát ismerve az előbbit elvárjuk tőle, az utóbbi viszont kellemes csalódást jelent. Pedig a siker receptje ebben az esetben pofonegyszerű: Juronics Tamás a többtagozatú társulat meglévő, a vidéki színházak között lassacskán egyedülálló adottságait felhasználva vitte színre a New Yorkba plántált Rómeó és Júlia-történetet.
Ezért aztán nem kell sokáig töprengeni, mitől működik a dolog már az első pillanattól fogva. Elég figyelni a két bandát, amiben a társulat fiatal prózai színészei, a színházi tánckar tagjai, valamint a Szegedi Kortárs Balett művészei vannak jó érzékkel összeeresztve és vegyítve. A rendező-koreográfus szemmel láthatóan nem kötött kompromisszumokat: míg más hasonló esetekben a néző azzal szembesül, hogy a színészek lebutított, tingli-tangli áltáncokkal bekkelik ki a szünetig hátralévő időt, itt bizony kőkemény, minden résztvevőt megizzasztó, minőségi munka folyik két és fél órán keresztül. Aminek az egyik legfőbb erőssége, hogy ha nem ismerné az ember a játszókat, első ránézésre nem feltétlenül tudná megmondani, közülük kik a profi táncosok és kik nem.

A pontosan kidolgozott, hatásos koreográfia mind összhatását keltve, mind apró részleteiben figyelmet érdemel. Az impozáns, jó ízléssel megálmodott tablók éppúgy működnek, mint az intim hangvételű jelenetek. (Riasztó és érthetetlen kivétel a második felvonás geil álomjelenete a Somewhere című szám alatt: a fehér selyembe öltöztetett táncosok a leeresztett izzófal előtt mintha egy másik korból, de legalább is egy másik előadásból tévedtek volna ide.) Különösen tetszetősek a hétköznapi, banális gesztusokból kiinduló, azokat „táncossá” (f)elemelő mozdulatok, mivel nem idegen testként, hanem a jól működő gépezet részeiként vannak jelen: következetesen és szellemesen épülnek az előadásba.

A díszletet és jelmezeket jegyző Kentaur – lassan a Juronics-előadások állandó társalkotója – ezúttal nem nőtt a rendező-koreográfus fölé. A West Side Story unásig ismert, koszlott New York-i bérházakat hátulról, oldalról és belülről mutató kulisszáit a rá jellemző ötletes apróságokkal tette változatossá. A bőrkabátos-farmeres Jetek és a színesbe öltöztetett Cápák („mert mi színesek vagyunk” – hangzik is el az egyik Puerto Ricó-i lány szájából) ruhái eleve körvonalazzák a karaktereket – lásd például a menő amerikaiakhoz külsejében is mindenáron asszimilálódni akaró Marilyn-parókás spanyol lányt.

Ez ugyan egyszeri és egyszerű poénnak tűnik, mégis: ebben az előadásban mintha a megszokottnál hangsúlyosabb lenne az idegenekkel, a bevándorlókkal, egyáltalán bármiféle mássággal szembeni intenzív gyűlölet. Persze, erről szól a történet, de azért a gondolatot a sablonos rendezések legtöbbnyire elfedik, itt viszont nincs se elkenve, se megszelídítve. Fontos szerep jut ebben a szegedi színház örök epizodistája, Somló Gábor által abszolvált Schrank felügyelőnek, aki egyszerre hozza a rasszista provokátort és a kiváló pszichológust. A másik meghatározó „apafigura” Király Levente Docja: sopánkodásának alapja nem az üres aggódás, hanem a tapasztalatokon alapuló, bölcs tudás. Nem tehetnek mást: mindketten kétségbeesetten figyelik a New York-i grundon a vásott kölykök véres játékait.

Egy a Juronicséhoz hasonló formátumú rendező a költséges masinériával az esetek többségében könnyen elboldogul, itt viszont a finommechanika is működik a nem csupán tánctudásukat prezentáló színészek jóvoltából. A közel félszáz (!) színpadon lévő szereplő közül csak néhányat emelünk ki. Glad Hand alig-szerepét Flórián Antal parádés magánszámmá kerekíti. Riff (Poroszlay Kristóf) úgy tartja biztos kézben a Jeteket, hogy közben nem tolakszik az előtérbe. A nagyszájú Action (Szívós László) és a bátor Diesel (Savanyu Gergely) egyensúlyba hozza a triumvirátust. A bandába mindenáron bekerülni akaró egyetlen lány, Akárkié (Borsos Beáta) a legkisebb, ám messze a legérettebb gondolkodású közöttük. A Puerto Ricó-iak közül Rosalia (Csorba Kata) sértődött honvágya, Chino (Bánvölgyi Tamás) veszélyes hallgatása vagy Bernardo (Rédei Roland) macsó karaktere tűnik ki. Meg persze a tömegből kiragyogó Anitáé: a nagyszerű teljesítményt nyújtó Sári Éva egyszerre tud tüzes, fékezhetetlen szépség és érzékeny, megértő barát lenni.

A két főhős között izgalmas, az egész előadásra kiható dinamika működik. Kádár Szabolcs Tonyjában van valami naiv, törékeny, kisfiús báj: ebben a kapcsolatban eleve nem „vezethet” ő, de a fülig szerelmes kölyök erre jól érzékelhetően nem is tart igényt. Nánási Helga Mariája jóval többet tud az életről – a szűkebb-tágabb családjáról kapott pillanatképek megerősítik ezt a benyomásunkat -: az első pillanattól kezdve felnőttebb és megfontoltabb, mint Tony. (Kádár Szabolcs operetten, Nánási Helga operán edzett hangja újabb árnyalattal színezi a köztük lévő erőviszonyokat.) Szerelmük persze nem emiatt van eleve halálra ítélve, hanem az őket (látszólag?) mély szeretettel körülvevők szemét elhomályosító indulatok miatt: szép, szomorú, meggondolkodtató tanulság.

fidelio.hu
2012.03.06.
Jászay Tamás