Vas István: Via appia
A Magyar Költészet Napja szegedi eseményeihez Kapcsolódva a
Szegedi Nemzeti Színház április 7. és 11. között naponta egy-egy művésze
kedvenc költeményét helyezi fel honlapjára, valamint Facebook-on
található rajongói oldalára.
Ma Galkó Bence kedvenc versét hallgathatják meg, a művész előadásában, itt:
https://www.facebook.com/pages/Szeged-A-V%C3%A1ros-foly%C3%B3irata/30887…
Vas István
Via Appia
Látta-e Jézust Péter a Via Appián?
Mennyi gyerekelképzelésem: hogy hátha mégis járt ott a
fehér úton, a holdsütésben. És mennyi kétely és talány.
Aztán a könnyű magyarázat: hogy azt látta, amit belül
látott, s egyremegy a Genezáret vagy a Via Appia. Hiszen
akkor is testileg, és akkor is azt a testet, amelyet
mindnyájan úgy szerettek, hogy föl kellett támadnia.
Quo vadis – hova mégy?
Itt Rómában hova? Én mindig megértettem Péter eszét.Nem
volt könnyű belátnia, hogy mégis meg kell halni Krisztu-
sért. Nem volt elég? Meg aztán kezdte tudni már, milyen
a kezdeti gyülekezet. Igen, mi ismerjük a csontokat meg
az üregeket a Via Appián, az ügyetlen rajzokat a katakom-
bák falán, a bárányt meg a halat, a Pásztor antik testén
redőző hosszú, keresztény új ruhát, és az iparosok jeleit,
a mozsarat meg a kanalat, még láthatjuk a világtalan emele-
teken és labirintusokon át, mélyen a Via Appia alatt. De
ő láthatta azt is, ami a katakombákon kívül maradt, és
kezdte látni talán az életüket és azt, hogy a földön nemcsak
meghalni, élni is lehet. És azt is, hogyan.
De csont, az van, és üreg, az van. Hány sír volt? Százezer.
Kívül a falakon. Ezeknek nem kellett az, ami belül volt,
nem az a hatalom. Nekik nem volt elég az a Róma, az
ívek, oszlopok, az a világkeverék. Én pedig azt hittem,
az volt a legszebb, s ha nem is a legjobb, de a legnagyobb,
valami egyszervoltan nemes, valami majdnem-végleges.
És talán mégis több lehetett, mint ez a mai, mint az autók
bogárzó tébolya, a hivalkodva szikrázó kirakatok, a szöve-
tek, bőrök, selymek, műanyagok, s ruhák és dolgok bűvölő
divatja, s az édeskésen pávázó barokk, meg este a neonkáp-
rázatú zsibárusutca, a gépkocsik stoplámpáinak piros ör-
dögvillogása, több tán, mint a tej- és mézígéretű lányok
sötét szemének villanása, s több, mint együtt a Vatikán
meg a Quo vadis dancing a Via Appián. Mégiscsak több
lehetett. És mégse kellett nekik, akik jöttek egyre többen
a Via Appián, többnyire az apostolok lován, ahogy küldte
őket a Kelet. S a falak mögül is az elégedetlenek, a tétova
és misztikus remények, az iparosok, a rab és
"szabad"
szegények, s mint ahogy tudvalevő, volt köztük előkelő,
igazi római, bár legtöbbje nő. S a falakat, az íveket,
oszlo-
pokat szét akarták porlasztani. Mélyen a Via Appia alatt.
Meg tudod érteni? És te hol álltál volna akkor, Carciusom?
És én? Bizony, én se tudom.
Mi minden történt a Via Appián.
Régebben és azután. Hiszen itt állt az a hatszáz kereszt,
rajta
a hatszáz rabszolgatest, megfeszítetten. Akkor még nem
szerepelt az Isten. A köztársaság korában. Nem úgy haltak
meg, mint a hitükért megfeszítettek, a védtelenek, nem
úgy, mint aki vért ontani nem tud, nem akar: ők vereked-
tek vadul és bátran. Melyik ügy volt a reménytelenebb?
És melyik az erősebb? És melyik a bátrabb? Az elbukotta-
kért bosszút álltak, ha nem is hamar: az Aurora ágyúival.
És akik győztek? Meghúznád-e a határvonalat a Via Appia
fölött és a Via Appia alatt, kedves Carciusom? Bizony,
bizony.
Keresztek jobbra-balra, végig a Via Appián.
Korán volt még, korán. A köztársaság idején. Még nem
volt remény. Nem látszott még, hogy Róma elfajul, s hogy
mi a régi, mi az új. Nem voltak még túl dekadensek, s
azt hiszem, az a város még virulensebb lehetett, mint a
mai pénzvilág, mely Jézus után kétezer évvel Mammonhoz
ereget még egyre új neonimát, s vonaglik érte A Via Vene-
tón s a zsibárusok sikátorain át a legszentebb helyekig.
De nekik mégse volt se szép, sem elég. Ezért kellett uraik-
nak keresztekkel szegélyezni a Via Appiát. És azt hiszed,
a keresztjeiket nem őrzi a kereszt? Vagy azt hiszed, belőlük
senki sem maradt, aki ott legyen a többivel a Via Appia
alatt? Nem, te sem hiszed ezt. Vagy ha itt volnál, talán
te különbséget tennél itt a Via Appián és elválasztanád
a szívtől a májat és vesét s megmondanád, melyik az igazi
hit és mi a merő anyagelvűség?
Quo vadis, Domine?
Ma is ezt visszhangozza Róma dzsungele, ahogy egymásra
épült rétegeken és egymásnak felelő ezredéveken át össze-
gabalyodott. Vagy jobb lett volna, ha hagyják úgy, ahogy
volt, azt gondolod? De nekik nem kellettek az ívek, oszlo-
pok. És ha Róma sem élte túl a végzetet, mi lehet ami
végleges? Mert akármit látott Péter a Via Appián, mindig
keresztezi utunkat a teremtő hiány és megcsúfolja Péter
földhözragadt eszét, amelyet úgy megértek és vele az enyé-
met, bár berzenkednek józan érvei, és oly nehéz megérteni,
hogy nem volt elég, hogy nem lesz elég, hogy mindig
új útra küld a még és újra még. S ha egyszer szembejön
veled, te is már tudva kérdezed:
Hova mégy?
