SZÉP ERNŐ: KÁVÉCSARNOK / MÁJUS

Vagy ha a Szegedi Kisszínházban bemutatott két egyfelvonásos előadási sorrendjéhez ragaszkodunk, akkor inkább föld és ég.

A majd’ száz éve alig egy év különbséggel (1917 illetve 1918 februárjában) ősbemutatott két darab az ezúttal csak nagy beleélő képességgel észrevehető rendezői szándék ellenére nemhogy nem lép egymással párbeszédbe, de mintha szándékosan állítanának mást és máshogyan ugyanarról a világról. Merthogy nem csupán Szép Ernő kronológiájában állnak egymás mellett az egyfelvonásosok: a világháború árnyékában kibomló, kétségbeesett és gyakorlatias szerelemhajhászás, a valakibe, mindegy kibe kapaszkodni egyszerre szívszorító és mulatságos érzése működteti mindkét szöveget.

A Kávécsarnokban a fél éve kifizetetlen kuglófheggyel svindliző Alajost kötözné magához mindenáron a műintézményt teljhatalommal igazgató Fanny. A Májusban meg a Leánynak édesmindegy, hogy ki, csak férfi legyen az illető: „Én még ma elkezdem valakivel. Akár egy konfliskocsissal egy tejáér. El kell kezdeni nekem.” – és hiszünk a keményen csengő lánykahangnak: a ligeti körhintára felül(tet)ve, e magasabb (?) célokat szem előtt tartva így szabadul meg a lódító Fiútól, s cseréli le villámgyorsan a mogorvaságában is izgalmasabb Öngyilkosra.

Hogy mitől lesz mindez fájdalmas és nevettető? A szépernőségtől természetesen, ami kizárólag patikamérlegen adagolva fejti ki hatását, máskülönben nem kívánt mellékhatások sora lép fel: a finomság finomkodássá, a költőiség modorossággá, az érzékenység érzékenykedéssé torzul. Korszerűtlen szerző Szép Ernő, persze, hogy az: kit érdekelnek manapság ősöreg árvagyerekek trükközései, cselédlányok csereszabatos kalandozásai, meg különben is, hova tűnt mára a „lizsé”?! A szerző persze ravasz, és (tán önmaga előtt is?) észrevétlenül, gyakorlott mozdulatokkal megteremti az abszurdot mint összetéveszthetetlen nyelvi formát, még mielőtt bárki álmodott volna róla.

A szegedi Kávécsarnokot nézve ez amúgy nem tűnik fel: a mesterien elnyújtott gegben mindvégig van valami földhözragadt és közönséges, és bár Bezerédi Zoltán rendező nagyon igyekszik az ágrólszakadt Alajos köré odarajzolni a sanyarú kort, a kávéscsésze kilefetyelése és a kuglófmorzsák módszeres összesöprögetése csak üres díszítmény marad. A színészvezetés hibádzik itt legfőképp: Szilágyi Annamária és Pálfi Zoltán egyaránt súlytalan kabarétréfának tekinti a kis remekművet. A felszínt vitathatatlan profizmussal abszolválják, amiért a közönség hálás is természetesen, ám a sok kiabálástól és mórikálástól az egész sivár és üres marad. Farkas Andrea folyvást ki-beszalajtott szolgálójában megcsillan valami ennek a világnak a cifra nyomorúságából, ám alig féltucat mondattal és párpercnyi jelenléttel szinte lehetetlen ezt ennél jobban kifejteni.

Ahogy valószínűsíthetően a Május meghökkentő nyitánya sem minden színész szerepálma: tizenhárom figura lép be szép sorban, hogy nagyjából ugyanennyi mondatban számoljon be kilátástalan életéről. Századfordulós haláltánc, avagy variációk egy témára: visszatérő motívum a pénz mint a túlélés egyetlen lehetséges záloga, s az embertől emberig tartó kapcsolat mint valós kiút egyik bábfigurának se jut eszébe. Borovics Tamás, Gömöri Krisztián, Farkas Andrea, Imre Krisztián, Rácz Tibor és Sorbán Csaba borzongató látleletet ad magáról és a korról (amiben Kovács Márton atmoszféra-teremtő verklizenéjének is főszerep jut). A többiek elmondják a rájuk bízott szöveget.

Kétellyel fogadjuk ezután a színre berobbanó Fiút és Leányt, nem csak azért, mert érezzük-tudjuk, hogy valódi boldogság nem lehet már az osztályrészük, hanem főleg azért, mert az elrajzolt, akrobatikus mozgássorok lehetetlenné teszik, hogy komolyan vegyük amúgy sem komoly elszánásról tanúskodó mondataikat. Barnák László svihák, nagyszájú kölyök, aki villanásnyi időre meg-megmutatja a maszk mögött rejlő, kicsinyes és gonosz énjét. Gidró Katalin tökéletesen érteni látszik Szép Ernő kettős kódolású nyelvét: elsőrangú naivát mutat, aki hatalmas, csodálkozó tekintettel bámulja környezetét, de közben a szeme sarkában megvillan a rámenősség. Az életét az öngyilkosságra feltevő, deresedő halántékú férfiban Jakab Tamás egyszerre hozza a lírát és a tragédiát: metsző (ön)iróniával szónokol a halál szerelmese, csoda, hogy nem neveti el magát saját konyhafilozófiáján.

A Leány és az Öngyilkos duóját szemlélve azon töpreng a néző, hogy vajon ki ment meg kit? A rejtélyes férfi mintha a másvilágról sétált volna az erős fa tövébe, hogy visszatartsa a lányt valami jóvátehetetlentől, ám végül az angyalszerű fruska veszi le a faágról és csatolja vissza a helyére a gyilkos eszközt, vagyis a hózentrógert. Hogy melyikük az ég küldötte, eldönthetetlen, de hogy odatartanak mindketten, abban szinte biztos vagyok.

tiszatajonline.hu
2012.05.15.
Jászay Tamás