Schimmelpfennig

NŐ A MÚLTBÓL

Szerencsétlen körülmények szerencsés összejátszása folytán a Szegedi Nemzeti Színház kitűnő produkciója (Roland Schimmelpfennig: Nő a múltból) színre kerülhetett a budapesti Thália Színházban, a Vidéki Színházak Fesztiválján. Az előadás után a Kossuth Rádió élő adásban közvetített egy élénk, zavaros beszélgetést az alkotókkal. Az eszmecserét moderáló Sári Lászlónak az előadás igen tetszett, a darab viszont kevésbé.

Sári úr kitűnő tudós és nagyszerű író, ráadásul már-már körmönfontan udvarias ember, így ha egy sikeres előadás utáni ünnepi hangulat dacára szurkapiszkál, érdemes eltűnődnünk a véleményén, amely szerint a darabot erősen közhelyesnek, magát az előadást viszont nagyszerűnek tartja.

Már az is érdekes kérdés, lehet-e gyenge darabnak remek előadása és viszont, kiderülhetnek-e egy rossz előadásból a játszott mű „értékei”?

Az én szöszke fejemben kavargó gondolatfoszlányok szerint a két dolog (darab és előadás) nehezen szétválasztható. Bár a színdarabok szövege néha nyomtatásban (mintegy olvasmányként) is megjelenik, kisebb hányadukat irodalmi alkotásként is számon tartjuk, én mégis azt hiszem, hogy a színpadra szánt „szövegek” (Brrr! Utálom ezt a szót!) egyszerűen nem léteznek – színpadon kívül. Nincs Hamlet és Othello, nincs Három a Kislány, nincs Csárdáskirálynő. Pontosabban különböző minőségű előadásaik lehetőségeként léteznek.

A Hamlet néha remek darab, máskor csapnivaló.

A Csárdás akkor is jó, ha rossz.

A világ igazságtalan, a színház kiváltképpen az.

(Én meg egy szőke nő vagyok.)

A negyvenöt éves Schimmelpfennig Európa szerte ünnepelt sztárszerző, kilenc darabját játszották nálunk is. E páratlan sikersorozat egyszerre minősíti a szerzőt (és műveit), valamint a közönséget. Európának, ma, Schimmelpfennig tetszik.

A dolog azért, persze, ennyire nem egyszerű. Ha megnézzük, mondjuk az 1957-es magyar színházi évad bemutatóit, azt látjuk, hogy a korabeli magyar közönség az operetteknek és a zenés vígjátékoknak tapsolt a leggyakrabban, legszívesebben – a forradalom vérbefojtása után. Az már más lapra tartozik, hogy a színházak (feltehetően a párt erős ajánlására) több zenés, könnyű darabot mutattak be, mint a korábbi években.

A közönség tehát annak tapsol, aminek tud.

Manapság egy színházi évad műsorrendjének kialakítását számtalan tényező alakítja. Hálistennek ma már nincsenek idevágó párthatározatok, noha azt gondolom (amilyen az én szöszke kobakom!), hogy a színigazgatók és művészeti vezetők ma is erősen eltűnődnek  azon, miféle műsor volna a leginkább a kurzus szájízének való. Mert a színházak a pénz javát nem a közönségtől, hanem fenntartóiktól kapják. Ilyenformán független színházról nemigen beszélhetünk, mint ahogyan se a félmúltban, se a régmúltban nemigen létezett a politikai-, gazdasági-, társadalmi kurzustól független a színház.

De nem csak a mindenkori „politikai” helyzet árnyalja a műsorválasztást. A színház – természete szerint – igyekszik egyszerre sokfelé megfelelni, hiszen a piacról él. Vezetőinek döntéseit befolyásolja a „kultúrelit” véleménye, értékrendje is. Eme elit kilencven százaléka sznobokból áll. Nem önálló véleményükről híresek, viszont kiválóan tudnak a divatos trendekhez igazodni. Rettegnek a provincializmus vádjától, ájultan tisztelik a „mértékadó körök” véleményét. Ha a németeknek (és egész Európának) Schimmelpfennig tetszik, akkor tetszeni fog nekik is. Nincs ezzel semmi baj, a sznobok tartják életben a kultúrát. Sehol nem lennénk nélkülük. (Megint más kérdés, hogy most hol vagyunk?)

Ha már a „műsorpolitikánál”, hát az uralkodó politikai kurzus feltételezett véleményén és a sznobéria elvárásain kívül még számtalan szempontot említhetünk. Ilyen a mindenkori színházvezetők kultúrája, ízlése, személyes vonzalmaik, a társulat összetétele (mire alkalmas és mire kevésbé), pénzügyi lehetőségeik, estébé, estébé…

Visszatérve a kiindulóponthoz: tárgyalt szerzőnk ügyes, tapasztalt színházi ember, tudja, hogyan kell egy darabot (ma, Európában) „megcsinálni”.

A Nő a múltból című darabja egy kifejezetten vígjátéki alaphelyzetből indul. Egy középkorú filosz (egyetemi tanár?) kiegyensúlyozott házasságban él, húsz év körüli fiúkkal éppen új lakásba, új városba költözni készülnek, amikor beállít a férfi huszonöt évvel ezelőtti szerelme – a nő a múltból. A férfi alig emlékszik rá. A nő viszont azt mondja, annak idején azt ígérted, örökre szeretni fogsz. Hát most, tessék, itt vagyok, szeress. Ami ugye – magunk közt szólva – totális képtelenség.

Ugyanakkor… Ugyanakkor sokunkban felmerült már, mi lett volna ha… Ha első, második, „nagy”, „igazi” szerelmünkkel házasodtunk volna össze. Mint ahogyan kétségtelenül sokunkban megfordul a gondolat, hogy kiegyensúlyozott, rendben lévő, talán mondhatni: boldog családi életünk lehetne jobb is…  ha más volna a férjünk, feleségünk, tehetségesebbek, szebbek, okosabbak volnának a gyerekeink…  Úgy talán mi is jobbak lehetnénk… Ha életünk ifjúkori ígéretét (Bármi lehet belőlünk!) ügyesebben, gazdagabban, méltóbban tudtuk volna beváltani.

Mindenkinek vannak efféle gondolatoktól terhes, rossz napjai. Ilyenkor leisszuk magunkat, elkártyázzuk az ősi birtokot és a havi kosztpénzt, félrelépünk, vagy mielőbb lefekszünk aludni.

Nos, a Nő a múltból férfihőse igencsak megszédül. Ahogy mondani szokták: ha a f… feláll, az ész megáll. Azt mondja hajdani szerelmének, azt szeretné, ha nem volna felesége és fia… Ha szabad ember volna.

Egy vígjáték során kiderülne, hogy a fiú nem a férfi édesgyermeke, és hogy a feleség igazából a tűzoltót szereti (feltétlenül szerepelne a darabban egy tűzoltó is), így elhárulna az akadálya annak, hogy a hajdani szerelmesek immár örökre egymáséi lehessenek. Aztán egy vége poén: az egész csak vicc volt. További kellemes polgári idillt!

Schimmelpfennig darabja nem vígjáték.

A Nő a múltból még aznap intézkedik.

Megöli a férfi fiát és feleségét.

Hogy ne nagyon tudjuk a helyzet és a történtek realitását elemzőn, netán kételkedve fogadni, a szerző (Európa-szerte ünnepelt dramaturgiai leleménnyel) az egyes jelenetek időrendjét le-fel cserélgetve mesél. Ez a játékos (és kétségkívül izgalmasnak tűnő) megoldás aztán minden figyelmünket leköti, időnként mulattat, máskor krimi-izgalomba hoz, se szellemi, se érzelmi kapacitásunk nem marad a mérlegelésre: lehetséges ez? Volt ilyen? Van ilyen? Lehetne?

Ráadásul a darabban (vagy csak a fülszövegben, instrukcióban, szerzői, rendezői nyilatkozatban?) utalás történik Pandora szelencéjére, valamint arra is, hogy az egész történet sokkal általánosabb érvényű: Németország legújabb kori történelmére /is/ vonatkozik.

A magamfajta szőke nő ettől aztán behúzza a fülét.

Pandora. Ki is ő, vagy mi is?

Valami görög dolog.

Előadás közben sajnos nem tudok utána nézni a Neten, de valahogy a Phédra is beugrik, arra homályosan emlékszem. A csaj szerelemféltésből megöli a férje szeretőjét, sőt, bosszúból  saját gyerekeit is elégeti, vagy mi.

Húha, akkor ez itt egy igazi sorstragédia?

Ideje megilletődni.

Hát, ha még maga Németország is benne van…

Na, ne.

Szerzőnk tehetséges, és hihetetlenül ügyes.

De nem görög tragédiát írt.

Még csak igazat sem, nem hogy a valódit.

Darabja szórakoztató, felületes figyelmünket leköti, még borzongunk is egy kicsit. Hogy mik vannak? Jó lesz vigyázni a vágy sugallta könnyelmű nyilatkozatainkkal. Még a végén valóra válik valamelyik, aztán nézhetjük.

A szegedi produkció ugyanakkor ízléses, színházszerű, a színészek jók benne, a rendező Bodolay (keresztnevét tartsuk mi is titokban, ahogyan a színlap teszi) a (színészként is tehetséges!) ügyelő színre léptetésével, és egy triangulum gyakori megpendítésével igazán kortárs előadást szervez, így az egész komolyabbnak látszik annál, mint amilyen.

Ádám Ottó rendezőnek tulajdonítják a mondást: a színház nagyon-nagyon fontos, de annyira ezért, nem, gyerekek…

Úgy hogy itt abba is hagyom, megyek aludni.

Édes Gabriella

(Ps. Azért ez a Sári Laci…! Nem csak kiváló rádiós svindler! Olvassák el tőle Lincsi apát történeteit! Jobb, mint Schimmelpfennig.)

tiszatajonline.hu
2012.09.13.

A Kossuth Rádió említett műsora (Kultúrkör, 22:04) itt hallgatható meg:

http://www.hangtar.radio.hu/kossuth#!#2012-09-12