VESZTES SZABADSÁGHARCOSOK

Umberto Giordano: Andrea Chénier / Armel Operaverseny 2012
Látvány és mozgás, no meg nem kevés irónia színezi a szegedi Andrea Chénier bemutatóját, amely az Armel Operaverseny nyitó darabja volt.
Gyülekezik a közönség, a vörös bársonyfüggöny persze még leengedve, ám kitoltak elé egy kék kanapét, hanyagul rádobott, fehér drapériával. Látom, hogy nem kád, de a formák és az arányok David: Marat halála című festményét juttatják az eszembe, biztos, hogy nem véletlenül, hisz Bodolay képzőművészeti műveltsége jelentős, intellektusa nem hagyna ki egy ilyen ziccert.
Elvégre az Andrea Chénier a francia forradalom idején játszódik, el is hangzanak benne a nagy történelmi nevek, maga a librettó azonban egy szinttel lejjebb nyúl, és a kis forradalmárokról szól, például Gérard-ról, a szolgából lett szabadságharcosról, és Andrea Chénier-ről, az 1762-1794 között élt, majd valóban lefejezett lánglelkű költőről. Az opera fő témája ennek megfelelően a véráldozatokat követelő szabadság kivívása, ám az önmagában csupán férfimunka volna, így a szüzsét színezi és csavarja a beteljesülésre vágyó szerelem motívuma, amely tizenkilencedik századi drámához illően nem jön könnyen, ám végzetes bosszúba torkoll.

A Maddalena nevű grófkisasszony ugyanis nem csak Chénier szívét ejti rabul, de tudtán kívül a saját szolgájáét is, aki féltékenységtől hajtva keveri majd a szálakat. Hamis vádakon alapuló feljelentést ír a – számára is nyilvánvalóan ártatlan – költőről, amit később, a lány áldozatkész szerelmét látva visszavonna, de akkor már késő. Chénier és kedvese együtt vonulnak a vérpadra, Gérard pedig önkritikusan elelmélkedik azon, hogy hivatásos szabadságharcosként mekkora jellemtorzuláson ment keresztül. (Milyen szép idea!)

Világhálón is közvetített produkcióhoz illően, Bodolay Géza nagyvonalú eleganciával és áradó bőséggel tette színpadra a darabot, amit még emelt a vidéken elképzelhetetlen, spórolásmentes jelmeztár is – Velich Rita munkája -, melyet a budapesti Operaház kölcsönzött. Díszlettervezőként Székely László csatlakozott a rendezőhöz, aki a játékteret optikailag jócskán megnövelte, a beállított tükröződő felületekkel és a palotajelenetnél használt perspektivikus fotóval a mélyülő tér és a sokszorozott tömeg illúzióját keltette.
A berendezés geometrikus egyszerűségű tárgyaiban nem a kor, hanem az eszme szimbólumai öltenek testet, mint például a francia trikolór színeire festett padok, amelyek ide-oda mozgatva és/vagy egymásra téve alkotnak különböző, funkcionális játéktereket.

Tény, hogy mindig történik valami a színpadon (azon kívül, hogy közben énekelnek), talán túl sok minden is. A guillotine-nak például menetrendszerű járata van a takarásból a színpadra, de hasonló szorgalommal bukkan elő a halál néma angyala is a vészjósló fordulatok idején. Bodolay iróniája és fekete humora mindeközben rendületlenül működik. Itt nem a szekrényből esnek ki a csontvázak, hanem rendre a padok alatt bújnak meg, s mind közül a legmorbidabb, amikor a szerelmesek „Együtt a halálig” strófája egy csontvázat rejtő pad tetején zeng fel.

A rendező egyébként bejátszatja az egész színházat. Már a közönséget is rizsporos parókás hölgyek és urak várják az előtérben, később a nincstelenek csoportja a hátunk mögötti, nézőtéri ajtót löki be, majd a darabbéli rend őrei, és a főszereplők is a földszinti egyes páholyba mennek „félre”.

Az opera egy víg estéllyel kezdődik, ahol a frivol jókedvet Vajda Júlia dirigálja nagy rutinnal Coigny grófnőként, a szolgahadat és a későbbi fordulatokat pedig Réti Attila Gérard-ja működteti – a darab végéig kitartó – vehemens hangi energiával. A forradalom sunyi hátulnézetét a remek Szerekován János besúgója szemlélteti nyájasan magabiztos szerepformálásban, a csendes, mély drámát pedig Szonda Éva vak vénasszonya hozza a színpadra, egyetlen jelenésével is nyomot hagyva.
Bodolay lazán, némi cinizmussal gördíti bele a cselekményt az egyre elfajzottabb eseményekbe (a szent cél érdekében begyűjtött ékszerekből például a saját zsebekbe is jut) a nagyüzemi öldöklésen át a gépies, látszat törvényszerűségig.     

A premier azonban a zsűri számára kizárólag Chénier és Maddalena szólamáról szólt, ugyanis az őket megformáló énekesek versenyeztek. Chénier szerepében a spanyol Eduardo Aladrén, Maddalenaként pedig a francia Leila Zlassi jutott a döntőbe. Mindketten rendelkeznek színpadi gyakorlattal (Zlassi francia, Aladrén amerikai, utóbb pedig német színházakban lépett fel), olykor mégis úgy tűnt, az akciógazdag rendezésből nem könnyű kitűnniük. Ennek ellenére állták a sarat, és minden tekintetben összeillő párt alkottak. Hangbéli teljesítményük és színpadi hitelük a végső, negyedik felvonásbeli nagy duettben csillant meg igazán, ebben ragyogtak, éneklésük valódi zenei élményt, átszellemültségük megindító pillanatokat teremtett.

Az Armel Operaverseny lényege a „kettő az egyben”, mert azon kívül, hogy elsősorban az énekesek versenyéről szól, a befogadó produkciót kiállító színház is gazdagodik egy repertoárdarabbal. A Pál Tamás által vezényelt mű tehát Szegeden – a verseny után honi főszereplőkkel – az évadban még látható lesz.

revizoronline.hu
2012.10.15.
Ibos Éva