Október 20-án az André Chénier-ben: Miksch Adrienn

Interjú Miksch Adriennel

Miksch Adrienn – a közönség őszinte örömére – ismét visszatér a szegedi operaszínpadra.
Maddalena szerepét énekli az André Chénier című operában. A napokban az Armel fesztivál keretén belül hallhattuk a művésznőt William Mayer haláleset a családban című operájának női főszerepében. Csakúgy mint tavaly az idén is különdíjjal jutalmazták teljesítményét.

– Visszatérő résztvevője vagy az Armel operaversenynek. Másképp énekelsz, ha tudod, hogy közvetítenek?
– A tévének nincs jelentősége. A közönség az közönség.

– És a tudat, hogy versenyszereplő vagy – tavaly a Francesca da Rimini címszerepét énekelted– befolyásolja a teljesítményt?
–  Most már nem emlékszem. Azt hiszem nem értem rá izgulni. Tavaly két operában is énekeltem – a Francesca da Riminiben és a Titkosügynökben –, és mikor az egyiket csináltam, már a másikon járt eszem. Az idén pedig a Haláleset a családban olyan hihetetlenül nehéz darab volt, hogy az ember nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy azzal töltse az időt, hogy izgul. Egyszerűen folyamatosan koncentrálni kellett.
– Hogy bírod a művészélettel járó folyamatos utazást?
– Köszönöm jól. Amennyiben a családom bírja – ők az én bázisom, a titkos fegyverem – bírom én is. Akkor semmi baj nem történhet.
– Számos nemzetközi hírű énekverseny győztese vagy. Mesélnél egy kicsit arról, hogy ezek hogy befolyásolják egy művész karrierjét? Feltételezem, hogy egy-egy győzelem után szerepajánlatokkal halmoznak el.
–  Ez nem feltétlenül van így. De nem szabad kihagyni a versenyeket. Én például azért kezdtem el versenyezni, mert kíváncsi voltam arra, mit érek, hová is tartozom a világ színvonalában. Ezért az embernek fel kell vállalni bizonyos döntéseket. Én azt vállaltam fel, hogy irány külföld, irány a versenyek, a megmérettetés – minden mennyiségben. És ahova csak lehetett, én mentem. Természetesen ez azután meghozza a gyümölcsét, mert az ember megismerkedik más énekesekkel, karmesterekkel, a zsűrivel; olyan emberekkel, akik a zenei pályán mozognak. Ezek az emberek azután már a második versenyen visszaköszönnek. Kicsi a világ. Nincs igazából különbség Magyarország és a „világ” között – csak ott egy kicsit nagyobb a merítés.
– Tudnál külföldön élni?
– Én magyarnak vallom magam, és egyszerűen lelkesedek Magyarországért. Ez az a nemzet ahová tarozom, ez az a nyelv, amit beszélek, de ez nem hiszem, hogy megváltozna attól, hogy külföldön élek.
– A versenyekre visszatérve, hogy lehet viszonyulni a zsűri olykor igencsak szubjektív döntéseihez?
– A zsűri döntése minden versenyen megkérdőjelezhetetlen, és ezt el kell fogadni. Amikor jelentkezek egy versenyre, el kell fogadnom, hogy pálcát törnek felettem.
– Az Armel fesztivál törekvése, hogy felkarolja a kortárs operát mindenképpen dicséretes.
– Borzasztóan örülök én is. Hiszem, hogy a kortárs opera nem öncélú, és a kortárs zene igenis a lelkünk része. Ezt meg kell mutatni, meg kell érteni, és utána lehet dönteni, hogy tetszik vagy nem. De ha nem ismerem a kortárs zenét, és úgy ítélkezek róla, akkor az igencsak furcsa. Ez pedig egy remek fórum, ahol megismerhetjük a kortárs műveket.
– A repertoárod gyönyörűen ível át az operairodalmon: Monteverditől a kortárs operákig.
– Ez egyfajta kényszer is, mert az embernek minden műfajt kell valamilyen szinten művelnie. Nagyon tisztelem azokat az énekeseket, akik például a barokk zenére specializálódtak, mert a barokk zene csodálatos balzsam a léleknek. De nekem kell a több; én nem tudok kortárs zene nélkül élni. A Haláleset a családban című operának 1982-ben volt a premierje New Yorkban egy konzervatóriumszerű intézményben félprofi és profi énekesekkel. Ez akkor nagyon nagy siker volt, de azóta nem mutatták be. A szerző egy 96 éves úriember, aki most kapott pacemakert, és pont ezért nem tudtunk vele találkozni. Tudniillik New Yorkban a tizenharmadik emeleten próbáltunk, és csak a tizenkettedikig volt lift, szegény William Mayer pedig nem tudott lépcsőzni. Hatalmas boldogság számomra, hogy a zenéjét még egyszer életében elővettük, hogy megmutassuk a világnak. Az, hogy én ennek a részese lehettem, számomra nagyon-nagyon nagy megtiszteltetés. Maga a mű is egy csoda. Annyira gyönyörű, annyira átgondolt, annyira kompakt és tökéletes benne minden! Én úgy gondolom, hogy ilyen a kortárs zene, és szörnyű, hogy előítéletekkel viseltetünk valami olyan iránt, ami maga a csoda.

VA