Kolpert úr, avagy…

… a csinovnyik szórakoztató halála
Hollós Gábor ráérzett valamire, amikor David Gieselmann, német drámaíró abszurd komédiáját vitte színpadra. Kolpert úr, az unalmas csinovnyik másfél óra erejéig életre keltette a drámát ebben a posztdramatikus közegben, amely túlmutat a színpadon berendezett középosztálybeli, 21. századi nappalin, amely átszövi a jelenkor társadalmának díszletét.
Azt a társadalmi színteret, ahol nincs drámai beleszólásunk a dolgok menetébe, hiszen hatalmi tömbök, üzleti érdekek, fogalmilag nehezen megragadható irányító mechanizmusok hálózzák be életünket, amely így az individuális, közvetlen befolyás hiánya miatt drámai ívét elvesztette, és amelyet Hegel a “polgári élet prózájának” nevezett. David Gieselmann abszurd komédiája telibe talált: egyenesen a 21. századi, amerikai-európai kultúrkörben nevelkedett átlagos, sztereotip individuum agóniájának kellős közepébe. A már közhellyé vált korjellemzőknek, az üresség és elidegenedés érzésének, a 21. század ingerküszöb-anomáliájának Gieselmann darabjában plasztikus, tényszerű következménye van: egy szokványos irodai alkalmazott, Kolpert úr hullája.
Hogy Kolpert úr valóban meghalt-e, vagy az egész csupán unalom szülte, rossz vicc, a darab szempontjából lényegtelen. A lehetséges vagy valós gyilkossági indíték, a gyilkosság mikéntje, illetve a két pár között zajló, egyre bizarabbá váló társalgás drámai kibontakozása Kolpert úr személye körül teremti meg ugyanis azt a sodrást, ahonnan már nincs visszaút, sem a néző, sem a szereplők számára. Végig ott motoszkál a mohó, kíváncsi gondolat, hogy “vajon igaz-e, vajon tényleg megölték Kolpert urat?”, aztán szépen lassan elkezd derengeni, hogy már mindegy. Mindegy, mert így is túl messzire mentek, túl messzire kerültünk már hétköznapi önmagunktól ahhoz, hogy végül tisztán lássuk azt, vagyis üres, unatkozó, szenzációhajhász, perverz mivoltunkat, a modern, fogyasztói társadalom sztereotípiáját.
Sarah (Borsos Beáta) és Ralph (Sorbán Csaba) átlagos, középosztálybeli, modern otthonába invitálja vacsorára a Mole házaspárt, Edithet (Kréner Gabriella) és Bastiant (Kárász Zénó), bár a vacsorával nem bajlódnak sokat, pizzát rendelnek. Az este egy átlagos-fecsegős baráti összejövetelként indul, ám a Kolpert úr hullájára tett félvicces megjegyzések Sarahtól és Ralphtól egyre inkább éleződő feszültséget teremtenek. Ez a feszültség az idő előrehaladtával felszínre hozza a szereplők saját frusztrációit, és mindez drámai konfliktussá növi ki magát, miközben felszínre tör az a könnyes-szomorú érzet is, hogy ez a négy ember talán nagyon régen (vagy talán soha életében nem) szórakozott ilyen jól.
Első ránézésre a két pár igazi társadalmi sztereotípia: Sarah és Ralph a kissé exhibicionista, liberális, zakkant, szenvedélyes pár, szemben Edithtel és Bastiannal, a tisztes, absztinens házaspárral. Persze mindez az individuum szintjén már feloldódik, ahol mindannyian unatkozó emberek csupán, különböző eszköztárral az élet átvészelésére. Ralph káoszkutató, a rend és a káosz kapcsolatával emészti magát; párja, Sarah negyedóránként átöltözik, és az emberi reakciókon szórakozik; Edith feleségül ment az igazi tisztes polgárhoz, hogy aztán titokban áthághassa e kapcsolat szabályait; Bastian pedig a normák és az erkölcs mentsvárában igyekszik átvészelni az életet és a mai tragikomikus estét.
Hollós Gábor rendező zseniális érzékkel vitte színpadra ezt a “real-time” játszódó, sokkoló véget érő együttlétet. Úgy ragadta meg Gieselmann darabjának esszenciáját, hogy közben a realista díszletből egy óriási tükröt tartott a szórakozásra, erőszakra, vérre szomjas néző elé az eseményeken keresztül. („Tessék, itt van, megkapod, amire vágysz, de közben lásd és valld be, milyen is vagy, amikor erre vágysz, amikor ezt várod a szórakoztatóipartól.”)
A színészek játéka valóságossá tette ezt a tükröt és a karaktereket, olyannyira, hogy tetteiket, reakcióikat meglepően könnyű elfogadni. Borsos Beátát azelőtt még nem láttam ilyen szenvedélyes és kissé sötét karakterbe bújni, talán ő a legnagyobb és legpozitívabb meglepetés, Sarah bőrében, aki érezni akar, aki csupán egy alkalmazott, holott annyival összetettebb élményekre vágyik, aki inkább lesz a Bonnie és Clyde történet hőse, mint a hétköznapi felszínességé, melynek unalmában újra és újra átöltözik az este alatt. Új szerepre, új bőrre vágyik. Sorbán Csaba Ralphja a furcsa tudós típusa az átlagember szemével. Látszólag az értelmetlen kutatás rabja, amely csupán önmagáért van és talán azért, hogy a kutató beleláthassa az értelmet az értelmetlenségbe: hogy a pixeleket Mona Lisa arcában, vagy a tejszín keveredését a kávéban különleges tartalommal ruházhassa fel.  Kárász Zénó a szenvedély és az erkölcs határán lavírozó Bastian kissé nevetséges, kissé gyáva, de határozott elveket valló karakterét úgy formálta meg, hogy bizonyára mindenkinek eszébe jut legalább egy hasonló jellemű ismerőse, ha nem önmaga. Talán Bastian figurája a leginkább ember mindközül, tehát a mai társadalmat leginkább meghatározó embertípus. Kréner Gabriella Edith szerepében a klasszikus szerepmeghasonulással élő nő, aki olyannyira jellemző abban a miliőben, ahol a nők öndefiníciója leginkább társadalmi szerepeikben manifesztálódik. Ő a tisztes, polgári feleség, irodai alkalmazott. Udvarias és kedves, azonban a háttérben ott van a kettős élet gyanúja, egy másik életé, ahol talán önmaga lehet, talán csak azt hiszi. Szabad akaratát a legszörnyűbb tettel nyilvánítja ki, azonban felelősséget is vállal érte. Edith karaktere valahol a női emancipáció kifigurázása is, de nem annak bírálata, inkább csak egy újabb tükör, amely az ad hoc kitörési eszközök megválasztásának fontosságára hívja fel a figyelmet. Mindent összevetve: ezen az estén a színészi játék több mint játék.
Frusztrált, unatkozó alkalmazottai, bérszámfejtői, csinovnyikjai vagyunk a jelen társadalomnak, egyéni döntéseink tere minimális, az életünket isteni erővé dagadt, megfoghatatlan hatalmi játszmák határozzák meg, az élményeket – lassan az összest – pénzért adják, így nem marad más, mint a hétköznapjainkban keresni tartalmat, értelmet. A szórakoztatóipar igyekszik lépést tartani az exponenciálisan növekvő nézői ingerküszöbbel, egyre több vér, egyre meztelenebb testek kellenek, és ha már ez is kevés, néha nem marad más, mint könnyesen röhögni egy szürke hivatalnok hullája fölött.

sciencecaffe.com
2012.11.05.