Keresztes Attila rendezésében siker a La Mancha lovagja

Bár nem musicalszínészekkel állította színpadra a La Mancha lovagját Keresztes Attila, és így több szereplőnek is feladja a leckét az énekelnivaló, a rokonszenves, szerethető zenés produkció sikert aratott pénteken, a nagyszínházi premieren.
Azt gondolhatnánk, ha három kisszínházi bombasiker után Keresztes Attila lehetőséget kap, hogy létrehozzon a nagyszínházban egy musicalprodukciót, akkor adnak neki pénzt, paripát, fegyvert is, hogy fergeteges előadással rukkolhasson elő. Ha ilyen várakozással nézzük, akkor a La Mancha lovagja akár csalódás is lehetne. De egészen más a képlet: mivel nyilvánvalóan nincs elég pénze a teátrumnak, így spórolni kell a díszleten, jelmezen, ezért nem „látványrendezőre", inkább felkészült, kreatív színházcsináló szakemberre volt most szükség. Olyanra, aki a kevésből is képes valamit teremteni. Rokonszenves jellemzője az előadásnak, hogy a színpadon többfrontos szélmalomharc zajlik: az alkotóké a láthatóan szűkös lehetőségekkel – meg persze az eredeti, a darabbeli szélmalomharc: Cervantesé és Don Quijotéé.

Fodor Viola kortalan díszletének fő elemei két lángoló olajos hordó a szinte üres színpad két szélén, az inkvizíció börtönébe függőhídszerűen leereszkedő, nagy vaslépcső és egy multifunkciós, nyitható-csukható kazettákból álló mobil háttérfal, amelyet ötletesen forgatnak meg vagy tolnak előre-hátra. Nem túl sok, még sincs hiányérzetünk, mert mindent kitaláltak. A színpad alól rácson szűrődik át a fény, jelezve, hogy ott is tömlöcök vannak; az inkvizíció kapitánya pedig – Szívós László játssza a 16. század végi Spanyolországot idéző, fehér, fodros malomkerék-gallérban – a színpad hátsó falának magasából szólítja az ítélőszék elé a címszereplőt. Keresztes Attila ügyesen játszik a fényeffektusokkal is, például hatásos templomi tablóképet kreál sok gyertyával és egy bedöntött, nagy kereszttel. Bianca Imelda Jeremias jelmezei is majdnem annyira jelzésszerűen egyszerűek, mint a díszlet: a játék színház a színházban jellegét is erősítik.

A kettős címszerepet alakító Rácz Tibor méltatlanul kevés lehetőséget kapott az utóbbi időben, most viszont Cervantes és Don Quijote egybegyúrt, mély fájdalmat és életbölcsességet tükröző, poétikusan anakronisztikus figuráját életre keltve megmutatja, mekkora értéke lehet a társulatnak egy szakmáról mindent tudó, felkészült, tapasztalt színész. Katartikusan énekli – Blum Tamás mára klasszikussá lett magyar dalszövegeivel – Mitch Leigh örökzöld slágereit, a Dulcineát és a Búsképű Lovag lovagi himnuszának tekinthető „Az álom, mit nem láttak még…" kezdetűt. Szilágyi Annamária a megszokottnál is közönségesebbre, nyersebbre hangolt, bővérű Aldonzája végül megrendítő, finom Dulcineává nemesül. Gömöri Krisztiántelitalálatos Sancho Panza. Jók a többiek is, különösen Pálfi Zoltán (Kormányzó/Fogadós), Rédei Roland (Herceg/Dr. Carrasco) és Gitárosként Taletovics Milán. Elsősorban énekhangjával tűnt ki Csorba Kata(Antonia) és Vajda Júlia (Házvezetőnő).

Keresztes Attila mesterien bánik a hatásszünetekkel, csöndekkel, egyszerre érvényesül a produkcióban a groteszk humor és a költészet. A vezénylő Koczka Ferenc feszes tempót diktált a premieren a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak, amely temperamentumosan és az igényes hangszerelés spanyolos, mediterrán színeit felerősítve, élményszerűen muzsikált.

Délmagyarország
2012.11.19.
Hollósi Zsolt