„Gyilkosok közt” – korjelenséget is ábrázol a Pipás Pista

Pipás Pista nem motiváció nélkül ölt, de az első világháború utáni időkben máshogy viszonyultak az emberek a gyilkossághoz – véli Pozsgai Zsolt, a Szegeden január 25-én debütáló tanyawestern írója.

Pipás Pistát, a szeged környéki tanyavilág hírhedt nőalakját asszonytársai béreltek fel férjeik ellen – a rettegett gyilkos alakja január végén a Szegedi Nemzeti Színház színpadán elevenedik meg Kovács Frigyes rendezésében. A csütörtöki, Somogyi-könyvtárbeli közönségtalálkozón Pozsgai Zsolt (képünkön balra) szerzőt Gyüdi Sándor, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója faggatta, mi pedig többek között legutóbbi filmsikeréről is kérdeztük.

– A szegedi nagyérdemű már A kölyök rendezőjeként, írójaként is találkozhatott a nevével, de forgatókönyvíróként is ismert (Éretlenek, Kisváros, Konyec stb.). Hogyan jött a Pipás Pista ötlete?

– Szebeni János barátom, pécsi rockénekes Pipás Pista balladája című dala nyomán indultam el a különös gyilkosságtörténetek felderítésére – mintegy két éve foglalkoztat, de nem csak engem, például Ember Judit dokumentumfilmet is rendezett belőle, bár én ezt még nem láttam. Mikor kiírták a kortárs, új magyar darabokat célzó Katona József-pályázatot, megkérdeztem Szegedet, hogy van-e kedve pályázni. Olyannyira volt kedve, hogy eleve megkaptam, milyen színészekben gondolkodhatunk erre az időszakra.

– Milyen tanulságai voltak a kutatómunkának?

– Az ilyen, két világháború közötti témáknál nagyon sok az ellentmondásos forrás. Az egyik szöveg szerint Pipás Pista azt kérte, hogy a saját kötelével akasszák föl, a másik szerint a gyűjtőfogházban halt meg elfogása után évekkel később, végelgyengülésben. Persze ez nem is érdekes, hiszen a színpadi verzió mindig egy absztrakció, és nem a valóság mása.

Egyre több gyilkos
– A betyárféle szerzeteket lehet heroizálni, vagy éppen bűnözőként elítélni – önben milyen kép alakult ki Pipás Pistáról?

– Abban minden forrás egyetért, hogy a feleségeikkel mostohán bánó tanyasi férfiakat ölte meg, tehát mindig volt motiváció, és nem anyagi. 1932-ben végezték ki. Engem ez a történet azért is érdekelt, mert a húszas években, az első világháború után egy fontos változást lehetett tapasztalni az emberekben. A világégést megjártak ugyanis átlépték azt a küszöböt, ami nem engedi az embert ölni.

– Ez volt az ön mögöttes mondanivalója a darabbal?

– Szerintem úgy nem érdemes darabot írni, hogy az ember a színházi nyelvet és absztrakciót nem használja, vagyis nem akar mondani vele valamit, ha nem fáj valami. A háborúból olyan emberek tértek haza, akik az ölést eleve elfogadottnak tartották, közvetlenül megtapasztalták. Meg vagyok róla győződve, hogy ez a „néplélektan” is közrejátszott abban, hogy a második világháborúig jutottunk. Ezért írtam meg a darabot, ezt szerettem volna ábrázolni. A történetben egyre több a gyilkos, hiszen az asszonyok is azok, akik felbérelik Pipás Pistát, hogy ölje meg a férjüket, és részt is vesznek benne. Számomra ez olyan, mintha egy menetelés lenne az elsőtől a második világháborúig, a tanyavilági életben modellálva.
Viszont látni a saját múltat

– Mit gondol, sokat nyom majd a közönségnél a latban, hogy egy helyi múlthoz kötődő alak történetét dolgozta fel?

– Nagyon hiszek a lokális történetekben. Például 2000-ben alakítottuk meg a Pécsváradi Várszínházat, az előadás általában kötődött a hely történetéhez. Azt vettem észre, hogy az emberek kimondottan szeretik azt, ha a saját múltjukat látják viszont. Keresem is az ilyen, régióhoz kötődő témákat, amiket magáénak érezhet a közönség. Nagy adóssága ez a tévéfilmeknek is.

– Ha már a filmekhez megérkeztünk, tavaly decemberben arról lehetett olvasni, hogy az indiai sikerek után az alaszkai nemzetközi filmfesztiválon is jól szerepelt a Zsolnay Vilmos életét feldolgozó A Föld szeretője című filmje, melyre Japánból is mutatkozik érdeklődés.

– Tipikusan magyar filmsiker, ha lehet ilyet mondani. A Pécs2010 Kulturális Főváros alkalmából készült el, de nem a program budapesti főnöksége, hanem Pécs városa, illetve a polgármester akaratából, aki úgy gondolta, pécsiként nekem volna affinitásom egy ilyen alkotáshoz. Tévéfilmet csináltunk belőle, de a magyar moziforgalmazás úgy működött, hogy mivel kevés volt a magyar film – pedig ezek után kapja a támogatást –, ezért sokszor tévéfilmeket is bevett a moziműsorra. Fel kellett tehát „nagyítanunk” a másfél órás alkotást, onnantól pedig, hogy moziba került, fesztiváloztathatóvá vált.

Színészi játékkal

– Így került ki Indiába, a Goai Nemzetközi Filmfesztiválra.

– A moziforgalmazásba való bekerülésekor igazából nagy eredményt nem ért el itthont, ha jól emlékszem, körülbelül 48 ezren látták, jóllehet ez elég magas számnak számított akkor. Azt hittük, hogy lemegy a televízióban, és vége is a film pályafutásának. Az első A-kategóriás fesztivál (ilyen a berlini, vagy a cannes-i filmszemle is), ahová meghívták a filmet, a goai volt. Ebből pedig következett, hogy keleten lesz élete. Indiában egyre több fesztiválon vett részt, majd elkerült Dél-Amerikába, Rómába és Londonba is meghívták. Díjat ugyan soha nem nyert, de mindig beválogatták, ez nagy szó volt nekünk. Utoljára küldtem az alaszkai Nemzetközi Filmfesztiválra, jól fogadták, több vetítése is volt.

– Miben látja a film sikerét?

– A film hagyományos dramaturgiát követ, a színészi játékra helyezi a hangsúlyt. Nem viszi előre a filmművészetet, de nem is azért készült. Egyrészt szerintem kiváló színészek szerepelnek benne, mint például Koncz Gábor, Kézdy György, Sunyovszky Szilvia, Őze Áron és több vidéki – békéscsabai és veszprémi – művész is. Így például Békéscsabáról Tarsoly Krisztina, aki fantasztikus színésznő, de kamera előtt nem látjuk. Megpróbáltam úgy összeszedni a színészeket, hogy azok játszanak, akikben én nagyon hiszek, de a helyi közönségeken kívül senki nem ismeri őket. Szakítottam azzal a vonallal, hogy csak azzal a tizenöt emberrel lehet dolgozni, akikkel a budapesti filmszakma szokott. Azt hiszem, az ő színészi játékuk kötötte le a nézőket, és persze az operatőr, Nádorfi Lajos egy nagyon szép világot adott a filmnek.
Kötelesség

– Min dolgozik most?

– A mindennapjaimat az Új Színház köti le, ami egy többéves projekt. Most már kezd kiderülni a közvélemény számára is, hogy hova tart ez a teátrum, hogy nem kell tőle félni. Magyar színműveket játszó színház – mihelyt azonban az ember a nemzeti drámairodalmat kiejti a száján, hamar nacionalistának könyvelik el. Eddig például Márai Sándor-, Kodolányi János- vagy Tamási Áron-darabok voltak műsoron, ezek pedig nem sorolhatók a szélsőséges írók közé. Most azon dolgozunk, hogy az a hiszti, ami kísérte az Új Színházat, megszűnjön. A decemberi-januári előadásaink telt házakkal mentek és mennek, ami szinte most példátlan Budapesten, hiszen nagy a nézők lemorzsolódása.

– Művészeti vezető és főrendező az Új Színházban, sok idejét leköti?

– Igen, de nem sajnálom, mert kötelességemnek érzem, hogy újra műsorra vegyük azokat az írókat, akiket gyermekkorom óta ismertem Németh Lászlótól Hernádi Gyuláig, hogy ne merüljenek feledésbe.

szegedma.hu
2013.01.10.
Arany Mihály