Trónfosztás

Rigoletto Szegedről a Primavera13 programján
Már azért is érdemes volt elmenni az Erkel Színházba, hogy tisztázzuk: tavasz van, Primavera13. Egyebekben ugyanis ez nem volt egyértelmű; a behavazott parkok, a latyakká tiport hótól síkos járdák, a metsző hideg és a szitáló hóesés a fehér húsvét lehetőségével riogattak.

Az ünnep közeledtével a Szegedi Nemzeti Színház ünnepi, a Verdi-bicentenáriumra készült Rigoletto-produkcióját láthattuk az Erkelben, Juronics Tamás rendezésében. Hogy ünnep volt, nem kétséges: a szegedi társulat legfrissebb, pár nappal korábban bemutatott produkcióját hozta el, ízelítőt adva sikeres alkotóműhelyének munkáiból.Bár nem volt telt ház, és az első felvonás végéig folyamatosan érkeztek a karzatra a havazás miatt késlekedők, a kedvezőtlen időjárás sem tudta kedvét szegni a közönségnek: a produkció és a szólisták egyéni sikere jól tükröződött a lelkes tapsokban, brávózásban.

Juronits Tamás Rigolettójának színpadát hatalmas trónszék uralja (díszlet: Kentaur). Ez utóbbi három szóval írnám a rendező koncepciójának lényegét: a cselekmény mozgatórugója Juronits értelmezésében a hatalom. Ennek képi manifesztációja a gigantikus trónszék, ami metaforikus és reális helyszínként is funkcionál: egyrészt nyomasztó módon nehezedik a szereplők fölébe, félelmet keltően lebeg fölöttük, s szorít ki minden mást a színpadról. Másrészt palota, bálterem vagy – megtépázott állapotában – romos útszéli fogadó. E kettősség mindjárt a játék két aspektusára engedi következtetni: a valóságos szereplők a hatalom árnyékában, a herceg szeszélyeinek kitéve őrlődnek nehéz mindennapjaikban, ahol a túlélés, a fennmaradás záloga a hatalom kiszolgálása, a cinkos összekacsintás, a másik lelkébe taposás, a mocskos tréfák és mindezzel együtt a lélek torzulása. Amikor már nem az erkölcs és a jóérzés uralja az ember cselekedeteit, sőt a csapdahelyzetben uralmát veszti fékezhetetlen vágyai, indulatai felett. A másik aspektus szerint – ez persze az előzővel összecseng – a helyszín egy hatalmas babaszoba az óriási trónnal, amiben a szereplők csupán játékfigurák, maga a herceg is, egy még magasabb hatalom, egy láthatatlan gyermek kezében. Ehhez adódik egy harmadik játéksík: a színház a színházban sokat látott közhelye. Itt minden felvonás elején kívülről, a proszcéniumból érkezik egy-egy szereplő; az elején Rigoletto int, hogy menjen fel a függöny, a másodikban – a koncepcióhoz illően kifejező módon – a herceg intésére nem történik semmi, így az dühösen ront be a függöny mögé. Az utolsó képet a címszereplő és vele érkező leánya nyitja meg a közönség előtt.

A cselekményt Verdi korába, a romantika XIX. századába helyezték az előadás létrehozói. Ezt a látványvilágot idézik meg Kentaur jelmezei, a hatalmas trón, valamint a díszlet további kiegészítői. Ezek mozgatása sok ötletről ad tanúbizonyságot, melyek közül nem egy továbbgondolásra érdemes. A trón mögül előkerül egy annak arányaihoz igazított, ugyancsak bíborvörös bársonyozású, míves lábtartó – a reális térben kerevet –, ezen tolják a herceg elébe a sejthető motiváltságú udvarhölgyeket. Ugye nem kétséges, kikbe törli lábát az úr? Persze előbb kiélvezi a helyzet adta lehetőségeket; bemászik hemperegni a zsámolyra a lányok közé: sok a szép nő, de néki az egyre megy… A jelenet végén, az átok elhangzása után magasba emelkedik a trón: láthatóvá válik a mögötte lévő világ; fogaskerekek – a hatalom mozgatórugói, a háttérben dolgozók, a megnyomorítottak világa. És egy valóságos méretű trónszék, a nagynak pontos mása, kicsinye. Igen, az úr távollétében, Rigoletto otthonában a púpos az úr, ő ül a „trónon”. Aztán, amikor ő sincs otthon, akkor Giovanna. Amikor ő is bemegy a házba: „Valter diák”, illetve Gilda. Remek játékötlet ez, ennek továbbvitelét vártam volna még – például ülhetett volna bele egy-egy udvaronc vagy a kivégzésére készülő Monterone, esetleg Rigoletto az Átok-kettősben. Remek megoldás volt a már említett lábtartó-kerevet későbbi megjelenése, a harmadik felvonásban félrerúgva, a kint és bent terét elválasztó falként, aminek árnyékából leste Gilda és Rigoletto a kocsmai történéseket.

A színpad különböző szintjeinek is funkciója van: a fent és lent világa; a herceg fent kezd és fent végez megdönthetetlen – bár megroggyant – trónján. Olykor meg leereszkedik, és éli züllött életét a kisemberek közt, azokat kihasználva, megalázva. A többi szereplő akkor kerül a fölső szintre, a trónszék ülőkéjére, amikor vélt vagy valós fölénybe kerül a másikkal, például a Gildát hozó udvaroncok a herceggel vagy Rigoletto az udvaroncokkal szemben. Egyetlen tiszta lélek van ebben az álságos világban: Gilda, akit ez a világ el is pusztít. Az előadás egyik – ha nem a – legszebb pillanata, amikor Gilda megleli Rigoletto csörgősipkáját, s ekkor tudatosul benne annak „mestersége”: ekkor ismeri meg a világ működését, kegyetlenségét, ekkor értheti meg, mitől is óvta őt az apja. Ezen a ponton kerül ő is a magasba, atyja fölébe, (énekesi szempontból nem épp szerencsésen) áriájának második felében.

A trónszék pusztulása, fosztogatása, bár kétségtelenül látványos, valamelyest a darab ellenében működik, pontosabban olyan üzenetet közvetít, ami Verdi művében nincs benne. A rendező Gildát egyfajta megváltónak tekinti, de a lány a történet szerint nem váltja meg sem a herceget, sem Rigolettót. Verdi Rigolettója keservesen megbűnhődik minden elkövetett gonoszságáért, a herceg viszont tovább éli világát, mit sem törődve a púpossal és leányával – ezt a Kártya-ária többször felbukkanó motívuma is megelőlegezi. Ezért nem hiteles a trónszék folyamatos pusztítása, a végén lábának kirúgása meg egyenesen nevetséges. Rigoletto dühében az udvaroncok közé hajigálja a kárpit darabjait, leszaggatja a bársonyborítást, Gilda is abba burkolózik-kapaszkodik… A trón pusztul, a harmadik felvonásra, mint egy csontváz, már borításától teljesen megfosztva, megtépázva ragyogóan idézi a lepusztult kocsma lidérces képét. „Az árboc és vitorla megtörve, tépve lóg” – vizionálta a zsarnokok bukását Petőfi. A trónkárpit megszaggatva, megtépve, a trón lába kitörve – üzeni Juronits a darabon túli morális intést: a herceg nem folytathatja örökké felelőtlen, züllött életét, mert az előbb-utóbb nemcsak saját morális devalválódásával, hanem hatalmának, vagyonának, tekintélyének – trónjának – megingásával is jár. A fergeteges viharkép, a színpadon cikázó villámok és indulatok, a látványos gyilkosság azonban nem söprik el a megtépázott trónt, ennyi nem elég egy zsarnok bukásához.

A rendező babaszoba-színjátékához remek zenei élmény párosult. Öröm volt Pál Tamás elkötelezett, a darabot sallangoktól mentesítve, tisztán a szerzői szándékot figyelembe vevő (többek között húzásoktól tartózkodó), ihletett vezénylését hallgatni. S bár a Szegedi Szimfonikus Zenekar nem mindig tudta a dirigenstől elvárt színvonalat teljesíteni, ez inkább a szokatlan helyszínnek tudható be, mint a szakmai megalapozottság hiányának. Olykor kicsit fésületlen volt a hangzás, olykor – talán már engem is elrontottak különféle trendek – lassúnak éreztem a zenét, például a herceg nyitó, ún. Kesztyű-áriájában, de kétség kívül az a fajta hangzásvilág jellemezte a zenekart, ami miatt kamasz koromban beleszerettem a Rigolettóba, s amit most hosszabb nélkülözés után újra fölfedezhettem magamnak. Nagyon tetszett a színpadi zene katonazenekarokat idéző, a rendezői koncepciót erősítő megszólaltatása.

Három remek főszereplő a produkció erőssége. A címszerepben Kelemen Zoltánt hallhattuk erőteljes, kifejező hangon énekelni, akinek vokális és művészi teljesítménye az előadás előrehaladtával egyre magasabb szintekre tört, s nem maradt adós a torz jellemű, de imádott lányáért a végsőkig küzdő apa hiteles portréjával sem. László Boldizsár mantuai hercege mind énekesi, mind színészi produkcióként kimagasló, egy korábbi írásomban dicsért Pinkerton-alakítás méltó párja. A herceg meglehetősen ellenszenves figuráját nyegleséggel, kéjenc élvetegséggel láttatja, ugyanakkor a már-már megtévesztő, őszintén szerelmesnek tűnő embert nem igazán hiszem el neki. Egy-egy hang vitatható megfogása nem válik a művészi teljesítmény rovására, talán még jól is jön a produkció koncepciójához: a herceg emberi esendőségét is mutatja. Szemere Zita Gildája elsöprő sikert aratott. Fényesen csengő, erőteljes hang birtokosa, biztos magasságokkal, hajlításokkal, koloratúrával, s mindehhez társul a kislányos, naiv ártatlanságot kifejezni képes kolorit, amit Gilda szerepében megejtő szépséggel kamatoztatott. Meg lehetne nevezni egy-két kevésbé sikerült megoldását, de minek? Remélem, még többször hallhatjuk Szemere Zitát Pesten – is. Kálnay Zsófia – vitathatóan alkalmazott – prózaközeli kiáltásai nagyon hatásosak voltak, a szólam vokális megvalósítása viszont sok énekesi hiányosságot, erőtlenséget mutatott. Fontos kiemelni még Altorjay Tamás szépen zengő, mély basszusát Sparafucile szerepében, Kiss András szintén erőteljes és hatásos Monterone grófját, valamint a Giovanna szerepében fellépő Szonda Évát. Szintén dicséret illeti a Szegedi Nemzeti Színház Énekkarát és Tánckarát.

Trónfosztás – ezt a címet adtam írásomnak. A rendezői koncepció elemzése mellett egy másik értelemben is kívántam használni, nevesint a szegedi produkció került első helyre a ma látható itthoni Rigolettók közül. Egy másik helyett, ami tán sosem volt igazán a trónon.

operavilag.net
2013.03.28.
Fülöp Károly