Bohóc a trónon

(Verdi: Rigoletto – a Szegedi Nemzeti Színház vendégjátéka; Erkel Színház, március 25.)

Közönségként újra birtokba vettem az Erkel Színházat a Szegedi Nemzeti Színház Rigoletto-vendégjátékán. Egészen meghatódtam. Ez nekem nagy esemény. Ifjúságom jelentős részét töltöttem a Köztársaság téri épületben. Az Ybl-palotában is, természetesen, de az Erkel más. Ott széles néptömegként tódultam be. Néha jegy nélkül, középen sodródva ügyesen, a két ajtónálló között. Amikor a szervezés vezetője (Érdi úrnak hívták) nem látott el kis fehér ingyen cédulákkal, amelyeken időnként kijavítottam a dátumot (amíg ki nem lyukadt a papír), vagy nem volt sokszor öt forintom az erkély utolsó sorába szóló jegyre. (Bezzeg az Operába három ötvenért is lehetett menni.)

Ötvenöt évvel ezelőtt kezdtem megszállni az Erkel Színházat, 1958. február 5-én a Lohengrint, 21-én a Lammermoori Luciát, 27-én a Hoffmann meséit, március 26-án a Carment, április 5-én a Tannhäusert, 9-én a Rigolettót, 12-én a Faustot, 23-án a Hunyadi Lászlót, 30-án D’Albert-től A hegyek alján című operát láttam. Május 6-án az Aidát, 10-én Az álarcosbált, 13-án a Parasztbecsület/Bajazzókat (az utóbbi hármat Helge Roswaengével, a híres dán tenorral), 27-én A trubadúrt, június 4-én újra az Aidát, 7-én, szezonzárásként újra a Carment. Mazsolának ott volt az Operában a Sába királynője (március 21.), a Walkür (május 4.), a Don Carlos (június 3.) és A nürnbergi mesterdalnokok (június 13.) Több nem fért belém. Meg hát harmadik gimnáziumba jártam. Délelőttönként.

Csak hogy lássuk, hogy nézett ki akkor a repertoár.

El ne felejtsem, két koncerten is voltam a fenti időszakban az Erkelben, Richterén (február 17.) és Fischer Annie-én (június 16.). Csekélység.

És általában tele volt a nézőtér. Ügyeskedni kellett, hogy szünet után jobb helyet találjak a földszinten.

Sokszor gondolkodom, hol lett ez – ez is – elszúrva. Aztán Fodor Géza kritikáiból megtudtam. Hátha még nemcsak a Petrovics Emilnek szóló magánlevélben írta volna meg a kendőzetlen véleményét, amit aztán tekintettel az elkövetők egy részének jelenvalóságára, bőven ki kellett pontozni, amikor tavaly megjelent a Holmiban.

Jó ház volt a Rigolettón a szegediek vendégjátékán, nem tudom, hogy sikerült elérni, reklámkampányt nem érzékeltem, ekhós buszokat sem láttam, közlekedésgátló márciusi havazást annál inkább, úgyhogy azt kell gondolnom, a nézők szeretnek operába járni. Ami megkérdőjelezi a divatos szlogent, miszerint vissza kell őket csalogatni, ezzel-azzal, könnyű koszttal, nyalánksággal, felhígított programmal. Mintha korábban el lettek volna ijesztve. Vajon mivel? Csak nem kortárs művekkel, posztmodernnel, rendezői színházzal? A magyar operakultúra mindebből régóta fölmentést ad önmagának. Még a szegedi Armel operaversenyen is a helyi színház az egyetlen, amely – igen helytelenül – évek óta kibulizza, hogy klasszikust játszhasson kortárs helyett, miközben a nemzetközi mezőny átérzi a kortársi érzület felelősségét. Ez így nem gilt. Legalább ilyen alkalommal illene kockáztatni, elszakadni a sztenderd repertoártól, nem félni a honi közönség kőkorszaki tradicionalizmusától. Vagy félni, de vállalni a nyitást. Lehetetlen, hogy száz évvel legyünk lemaradva, erőnek erejével konzerváljuk a konzervativizmust. Máshol levették a fejükről az operai vaskalapot, mernek modernek lenni, ha nem is „mindenestől”, de új műveket is színpadra engedve, a régieket pedig új szellemben rendezve, ami – ha itt-ott prüszkölnek is ellene – még több nézőt vonz. Mi meg a szomszéd országokba exportálunk innovatív operarendezőt. Kettőt.

A Rigoletto előadása egyébként igen jó, önmagában is, nemcsak az Operaházban ugyanezen a címen futó paródiához képest. A rendező Juronics Tamás és a tervező Kentaur egyszerű dolgot talált ki, szándékos jóindulattal használom ezt a szót, mert különben nem szeretem a színházi kitaláció­kat, ez viszont tényleg egyszerű, és tényleg működik. Trónszékszerű hatalmas karszék tölti be a teret, koronadísszel a tetején, nyilván a hatalom jelképe, alatta ugyanolyan kisszék, mint afféle bili, és a szereplők is alatta bújnak át, ha éppen nem másznak fel az ülőkéjére egy belső lépcsőn. „A koronában (…) halál tart udvart s udvari bohóc ül”, mondja Shakespeare a II. Richárdban (Somlyó György fordítása), ami pontosan megfelel a Rigolettónak, a bohóc most csakugyan ott ül a hatalom ölében, és halál is van, mondjam még? Az ötletben az a jó, hogy a szimbolikus jelentésen túljutva a trón konstrukcióként működik, jól lehet használni, az udvaroncok a karfa börtönrácsán kandikálnak ki, a bosszút kiáltó Rigoletto elkezdi szétszedni a kárpitot, és mert a szék forgóra van szerelve, mire váz lesz belőle, hátat fordítva Sparafucile tanyájának épületszerkezete mered föl a viharos éjben. A végén aztán újra szembefordul velünk, addigra már ki van belezve, és meg van roggyanva, úgyhogy a herceg megkapaszkodva is csúszik róla lefelé. Ez kissé direkt, különösen, hogy a frissen gyászoló apa rántja ki a széklábat, elhitetve velünk az illúziót, hogy dühében képes detronizálni az önkényuralmat, de hát egye fene, hiszékenyek vagyunk, és mi más maga az opera is, mint a hiszékenységünkre épülő illúzió?

Juronics könnyű kézzel dolgozik, érzi az életszerűen is használható, stilizált teret, főhivatásának megfelelően ügyesen koreografálja a szék tetején magukat illegető lánykákat, a semmibe állítja a létrás lányrabló címszereplőt, akinek később az udvaroncok a lába elé vetik az éjszakai álarcokat. Jól oldja meg a kényes helyeket, a kapálózó Gilda gyors kivitelét, a vakító ellenfényben elkövetett gyilkosságot, a zsákba be- és kipakolás jelzését, ami oly gyakran válik kínossá. Nagyvonalúak, szépek a Kentaur-képek, és a szintén általa tervezett ruhák, amelyek a Verdi-korabeli társadalmi elit eleganciájába öltöztetik a szereplőket, beleértve a bérgyilkolást megbecsült polgári foglalkozásként űző Sparafucilét is.

Impozáns a zenei megvalósítás. Kelemen Zoltán vokálisan és a karaktert tekintve meggyőző Rigoletto, hangja kiegyenlítetten tölti ki a szólam teljes regiszterét, dallamvezetése emfatikus, szerepértelmezése végiggondolt és logikus. Mástól még nem hallottam, hogy amikor Monterone megátkozza, kigúnyolja az átkot („Che sento! orrore!”), és csak amikor lemaszkíroz – udvaroncból civillé –, akkor kezd belegondolni. László Boldizsár kiváló Herceg, kellemesen, könnyeden, csöppet sem forszírozva, finom lírai átmenetekkel és spinto svunggal énekel, fönt és lent egyaránt egészséges hangon, s a figura nem „hatalomjelkép”, hanem a kedves, őszinte csirkefogó típusa. Óriási ígéret Gildaként az első szerepét éneklő Szemere Zita, pompás hanganyag, leheletfinom, spirituális koloratúrák, telt középhangok, a forte drámai magasság is megvan (a technika majd még megjön hozzá), és a kislányos ártatlanság a sajátja, nem kell „megcsinálnia”. Altorjay Tamás elegáns és a szólam legmélyét is birtokló Sparafucile, Kálnay Zsófia szexepiles Maddalena, Kiss András bősz Monterone. A kórus tömören és szépen szól.

Pál Tamás zeneileg tökéletesen egybefogta a produkciót, színekben, árnyalatokban gazdagon vezényelt, a zenekari hangzás áttetsző és porózus volt, a dinamikai árnyalatok különleges lüktetéssel és – mint a lélegzetvételnyi szünet Gilda második felvonásbeli belépője előtt – drámai feszültséggel töltötték fel a lendületet.

Jó volt nézőként debütálni az újra nyílt Erkelben.

ÉS
2013.04.05.
Koltai Tamás