A Szegedi Nemzeti Színház Örökös Mesterei

Gyüdi Sándor főigazgató a színház évadnyitó társulati ülésén bejelentette, hogy a Szegedi Nemzeti Színház Örökös Tagja cím mellett, amely az intézményben végzett művészi tevékenység elismerése, útjára indítják a Szegedi Nemzeti Színház Örökös mestere címet, amellyel a műszaki kollégák munkáját ismerik el.
Első alkalommal hárman kapták meg a Szegedi Nemzeti Színház Örökös Mestere címet: Eperjesi Ferencné öltöztető, Nagy Mihály lakatos és Várszegi Ottó színpadmester. A díjak átadására a színház évadnyitóján került sor. Ezek a nagyszerű szakemberek így emlékeznek a színházban eltöltött időkre:

Nagy Mihály: „1973-ban kerültem a színház lakatos műhelyébe, vagyis épp 40 évet dolgoztam a Szegedi Nemzeti Színházban. Akkoriban már fellendülőben voltak a fémből készült díszletelemek, de eleinte csak ketten dolgoztunk a műhelyben. Ez a létszám apránként elérte aztán az öt főt. Annak idején Kovács János színművész kért meg, hogy segítsek az Imádok férjhez menni díszleteit elkészíteni. Ekkor még nem dolgoztam hivatalosan a színházban. Néhány alkalmi megbízás után végül a művezető annyira meg volt elégedve a munkámmal, hogy megkért, jöjjek el a színházhoz dolgozni. A kezdet kezdetén a nagyszínház alagsorában volt a műhely, de a nagyobb munkadarabokat az utcán készítettük el. Vagy a Deák Ferenc utcában a díszletkapu mögött, a bíróság és a színház épülete között, vagy a Vízügyi Igazgatóság és a színház között (a jelenlegi Vaszy Viktor téren). Ezután kerültünk a Kisszínházba, egy mosókonyhába, de ott már tudtunk az udvaron is dolgozni. Ebben az időben a tárak szanaszét működtek. Az asztalosoknak és a festőknek volt saját műhelyük, hisz a faszerkezetes, festett díszleteknek nagy hagyománya volt. A kárpitosok például a Csongrádi sugárúton dolgoztak, és mikor Dorozsmán helyet kaptak a jelenlegi műhelyükben, mi költöztünk a helyükre. Végül aztán minden tár Dorozsmán kötött ki, ami lényegesen egyszerűbbé teszi a gyártást. Huszonöt évig dolgoztam a Szabadtéri Játékokon is. Ott sem volt külön műhelye a lakatosoknak. Ott helyben, a téren gyártottunk le mindent. Emlékezetes munkáim közé tarozik a Lohengrin, a Popfesztivál vagy a Kertész kutyája, de mostanában Juronics Tamás rendezései is komoly lakatos munkákat követeltek, például a West Side Story vagy a Rigoletto.”

Eperjesi Ferencné: „1969-ben kisegítő öltöztetőként kezdtem a színháznál dolgozni. A férfiakat öltöztettem négy éven keresztül. Olyan híres művészekkel dolgoztam, mint Ajtay Andor, Bessenyei Ferenc, Básti Lajos, Simándy József, Gyimesi Kálmán, Gregor József vagy Király Levente. Amikor 1974-ben kineveztek a női oldalra jelmeztár vezetőnek, Levente meg is jegyezte, hogy „bugyikapitány” lettem. Tárvezetőként sok neves jelmeztervezővel dolgoztam együtt: Márk Tivadarral, Jánoskúti Mártával, Gyarmathy Ágnessel, Vágvölgyi Ilonával, Csík Györggyel. Ezek a tervezők precíz munkát és hozzáértést követeltek meg. 74-ben még volt külön női és külön férfi jelmeztár. A férfi oldal tárvezetője akkoriban Horváth Feri bácsi volt. Ő tanított meg mindenre: a jelmezek stílusára, a viselettörténeti korokra, hogy milyen egy bieder, egy rokokó vagy egy empire öltözet, hogy mi a különbség egy zsakett és egy redingó között. Így aztán először a férfi viseletekkel jöttem tisztába. Később ezek alapján és a jelmeztervezőktől ismertem meg a női viseletek jellegzetességeit. Györkei István, gazdasági igazgató kért fel, hogy a férfi oldal tárvezetését is én vegyem át. Negyven évig dolgoztam a színházban. A színház volt az életem szerelme. Aztán egyik évben jött egy 18 éves kislány: Tóth Ági. Öltöztetőnek vettem fel, de hamarosan a helyettesem lett. Megtanítottam neki mindazt, amit tudnia kellett ahhoz, hogy átvehesse tőlem a vezetést. 1995-ben nyugdíjba mentem, de 1996. január 2-án már ismét munkába álltam, mint öltöztető. A női szóló öltözőbe lettem beosztva. Ott olyan nagyszerű művésznőkkel dolgoztam, mint Vajda Júlia, Szonda Éva, Rost Andrea, Keszei Bori, Rácz Rita, Szilágyi Annamária, Fekete Gizi vagy Pásztor Erzsi. Pásztor Erzsi művésznő mondta nekem azt, hogy „Marika, neked könyvet kellene írnod az életedről. Hidd el, még nem késő!” Az, hogy a Dömötör-díj és a Varga Mátyás-díj után most a Szegedi Nemzeti Színház Örökös Mestere lettem, olyan kimondhatatlanul nagy dolog a számomra, hogy sírtam a boldogságtól. Még ebédelni sem bírtam.”

Várszegi Ottó: „1946-ban kerültem Budapestről Szegedre. Édesanyám Varga Mátyás mellett dolgozott a Nemzeti Színház festő műtermében. Varga Matyi bácsi volt a műhely vezetője. Én kisfiúként annyit jártam oda, hogy szinte a fiának tekintett. Jóban voltam a színészekkel, együtt vészeltem át a háborút Uray Tivadarral, Jávor Pállal, Básti Lajossal. Akkor költöztünk Szegedre, amikor édesanyámat idehívták dolgozni. Én 12 éves voltam, és rögtön csatlakoztam a színház gyermekkórusához. Énekeltem abban a Carmenben, amelyikben Simándy József debütált. Később a Denevérben léptem fel, mint gyermekszereplő. Aztán elkerültem Szegedről, de 1956-ban visszajöttem a feleségemmel és a kislányommal. Április 4-én álltam munkába a festőműhelyben, mely akkoriban a Virág Cukrászda fölött volt. Ezzel párhuzamosan bejártam a színházba is, mint kisegítő díszítő és kellékes. Három játszóhelye volt a színháznak: a Nagyszínház, a Kisszínház és a Postás Kultúrház. Így mikor kineveztek kelléktár-vezetőnek, három helyen kellett helytállnom. 1970-ben lettem színpadmester. Ebben az időben rengeteg volt a tájelőadás. Volt olyan, hogy egyik éjjel, alighogy megérkeztünk az egyik busszal Fertőrákosról, már ültünk is át a másikba és indultunk Nyíregyházára. De mindig kedvvel csináltuk. Szerettük. Ebbe nőttem bele. A színház volt az életem.”

Varsányi Anna