Simon Boccanegra október 18-tól repertoáron!

Időutazás

A "Simon Boccanegra" az Armel Operaversenyen. Kritika.

A 2013. évi Armel Operaverseny harmadik estéjén különleges színpadi produkciót láthattunk. A színlapon ugyanis a rendező neve helyett ez volt olvasható: „Az eredeti bemutató dokumentumai alapján színpadra állította: Pál Tamás, Molnár Zsuzsa, Toronykőy Attila.” Vagyis egy historikus előadást mutattak be, kísérletet az ősbemutató rekonstrukciójára. Az eredeti előadás ugyanis Verdi és Boito kottába beírt direkt instrukciói alapján igen jól rekonstruálható. Ezeket a szerzői instrukciókat összefoglalva jelentette meg a Ricordi cég, Verdi kiadója annak idején – a szerző néhány más operájával együtt – a mű „színpadra állításának kézikönyvét”. Ismerjük tehát az egyes jelentek eredeti színpadképét, a szereplők jelmezeit, de vázlatosan még a színpadi mozgásokat is. A Szegedi Nemzeti Színház új produkciójában Pál Tamás karmester, Molnár Zsuzsa díszlet- és jelmeztervező, valamint Toronykőy Attila rendező nagyszerű munkát végzett.
Az apropó a Verdi-bicentenárium volt, egész pontosan az előadás október 10-i dátuma (ezen a napon született 200 évvel ezelőtt a szerző). Tisztelgés Giuseppe Verdi előtt.

Más kérdés, hogy egy ilyen jellegű előadás nehezen illik bele az Armel Operafesztivál koncepciójába, amely évről-évre elsősorban modern műveket, de legalábbis modern interpretációjú produkciókat mutat be. Most, a Verdi-bicentenárium alkalmával kivételt tettek, alighanem sokak örömére. Egyrészt azért, mert a színpadra állításnak ez a módja értelemszerűen a legkonzervatívabb nézők ízlésének is megfelelt, másrészt mert zenei értelemben is kitűnő előadást láthattunk.

Jómagam tartottam attól, hogy rendezői értelmezés híján az előadás a ma nézője számára mégis unalomba fullad. De nem ez történt: a pusztán a cselekmény helyszíneit illusztráló, színes, tablószerű képek előtt, a látványos díszletek között és az igényesen rekonstruált jelmezekben zajló előadás bebizonyította: a Simon Boccanegra olyan remekmű, amely – megfelelő színvonalú zenei interpretáció mellett – további értelmezés nélkül, „önmagában” is megállja a helyét.

A Simon Boccanegra, ez a sötét tónusú opera a szerző legihletettebb és legbensőségesebb alkotásainak egyike.

Eredeti változatának ősbemutatója 1857-ben volt a velencei Teatro La Fenicében. A mű akkor megbukott, és maga Verdi nem volt maradéktalanul elégedett a munkájával. Több mint húsz évvel később szánta rá magát az átdolgozásra Arrigo Boito zeneszerzővel, az átdolgozott változat (és később az Otello) szövegírójával. Leginkább a második felvonást írták át, és nem csak a libretto, de a hangszerelés, a zene is új színekkel gazdagodott, melynek köszönhetően az új változat már sokkal inkább idézi az időskori Verdi érett stílusát, mint a 25 évvel korábbi zeneszerzőét. Az új verziót 1881-ben mutatták be a milánói Scalában, nagy sikerrel. Ma már – néhány ritka kivételtől eltekintve – szinte kizárólag ezt a változatot játsszák. (Magyarországon először 1937. június 11-én mutatták be a budapesti Operaházban.)

A mostani előadásra az Armel Operaverseny keretében két versenyszerepet írtak ki: Simon Boccanegra és Fiesco szólamát.

Leginkább az előbbitől tartottam, amely az olasz operairodalom egyik legnagyobb – és legnagyszerűbb – bariton szerepe, és amelyet csak megfelelő képességű énekessel (az orgánumot és a színészi kvalitásokat egyaránt ideértve) érdemes színpadra vinni.

A szerepet alakító versenyző, Vasile Chişiu azonban kellemes csalódás volt. Nem egy kezdő énekesről van persze szó – Chişiu idén például a Nabucco címszerepét énekli a Bukaresti Operaházban. Azzal kapcsolatban azonban fenntartásaim voltak, hogy szabad-e ezt a szerepet egy versenyben kiírni, amelyben többnyire fiatal énekesek indulnak. Chişiu nem egy igazán nagy Verdi-bariton hang, olykor hiányoltam is belőle a kellő erőt, különösen a zenei együttesekben, ahol a többi énekes vagy a kórus elnyomta a hangját. Ugyanakkor nagyon muzikális énekes, aki intelligensen, a szerepét jól felépítve, meglepőn éretten interpretálta a a dózse rendkívül összetett figuráját, pedig most lépett fel először Boccanegraként. Méltán kapott nagy tapsot.

A másik versenyszerepben, Fiescóként egy olasz basszista, Stefano Olcese lépett színpadra. Az ő esetében már inkább azt éreztem: túl nagy falat ez még a számára. Nem állítom, hogy ne értené a szerepet, többé-kevésbé rendelkezik a szólamhoz szükséges basszus mélységekkel is, de összességében sem hangilag, sem pedig színpadilag nem igazán érett még a szerepre. Talán a versenydrukknak is köszönhető, de olykor alacsonyan intonált, egyszer pedig el is csuklott a hangja. Rossznak azért mégsem nevezném a produkcióját, amiben fontos szerepet játszott impozáns külseje, tekintélyes megjelenése is.

Az este legnagyobb tapsát az Ameliát alakító Miksch Adrienn kapta, teljesen megérdemelten. Amelia nagy szerep, de Miksch Adrienn egyenesen főszerepet csinált belőle. A magabiztos és árnyalt vokális produkció mellett külön ki szeretném emelni színészi teljesítményét. Mindig pontosan tudja, miről énekel, minden mondatának értelmet ad, nem csak a hangjával, de a gesztusaival és a mimikájával is. Boccanegrával énekelt duettje az előadás egyik csúcspontja volt. Attraktív megjelenésével pedig nagyszerűen olvadt bele a festői háttérbe.

Gabriele Adorno megszemélyesítőjével kapcsolatban már az előadást megelőzően is nyugodtak lehettünk: László Boldizsár neve garanciát jelentett arra, hogy ez a gyakran háttérbe szorított szerep ezúttal méltó módon szólal meg. Gabriele Adorno sokat van a színpadon, a szólama egyáltalán nem könnyű, mégsem tartozik a nagy tenor szerepek közé, ahogy Gabriele áriája sem a legnépszerűbb tenor áriák közé. (A szerepet gyakran lírai tenorokra bízzák. Ezúttal szerencsére nem így történt, és hogy ez mennyire jó döntés, azt az 1881-es ősbemutató szereposztása is bizonyítja: Gabriele Adornót akkor ugyanaz a Francesco Tamagno alakította, aki pár évvel később Verdi Otellóját énekelte a mű premierjén.) László Boldizsár magabiztosan énekelt, érzelmileg azonosult a szereppel, a mozgását azonban néha kissé darabosnak éreztem.

Szintén kitűnő énekest kaptunk a Paolo szerepében fellépő Réti Attila személyében. Izgalmas bariton hang, szuggesztív megjelenéssel; remekül formálta meg a becsvágyó politikus figuráját.

A Pietrót alakító Kiss Andrásra sem lehetett panasz. A fiatal basszistáról eddig is azt gondoltam, hogy kiváló buffo énekes, de most bizonyította számomra, hogy drámai szerepekben is komoly jövő várhat rá.

A női kar végig jó teljesítményt nyújtott. A férfiak kórusának hangzása a Prológban még kissé vékonynak tűnt, az első felvonás Palota-jelenetében azonban már úgy szólt, ahogyan az egy Verdi-opera kórusától elvárható.

Pál Tamás legkiválóbb karmestereink egyike, Verdi műveinek egyik leghitelesebb hazai tolmácsolója. Az általa dirigált Szegedi Szimfonikus Zenekar aprólékosan kidolgozott játéka – az élő produkciókban elkerülhetetlen apró pontatlanságoktól eltekintve – élményszámba ment. A zeneileg is remekül felépített előadáson talán csak a Prológ zárójelenete volt számomra kissé halványabb a vártnál.

Időutazásban volt részünk, 1881-et írtunk ezen az estén, és nem tudok rájönni: miért nem tudott soha ez az opera a méltó helyére kerülni, a Rigoletto, az Aida vagy az Otello mellé.

operaportal.hu
Csák Balázs