Boccanegrát ide!

Az ember, ha itt él Magyarországon, és azon nő fel, hogy már Mohácsnál is az volt a baj, hogy nem tudtunk összefogni és hogy a történelmi koroktól folyamatosan jellemző nemzeti széthúzás dacára még mindig itt élünk e falatnyi kis földön, és nem tűntünk el a történelem süllyesztőjében, mint megannyi másik nép, könnyen gondolhatja úgy, hogy hasonlatosak vagyunk ahhoz a két kutyához, amelyek a kerítés két oldaláról megannyiszor bőszen megugatják egymást, és akkor is így tesznek, amikor a kerítést kísérleti célzattal valaki elbontja. Ez a kísérlet nálunk valamikor huszonhárom éve megtörtént – talán sejtettük, nem biztos, hogy ez az egyetlen helyes út –, és mintha másra sem vágynánk, csakhogy valaki visszaépítse már. A szegedi Simon Boccanegra alkalom lett volna arra, hogy a két kutya egy pillanatra egymásra nézzen, és elmélázzon azon, vajon, ha nincs kerítés, akkor mi van.

Ezért igazán kár azért, hogy az alkotók – ezúttal felvállaltan – ezzel az operával nem jelenidejű színházat, hanem élő múzeumot szántak létre hozni, lévén a színpadra állítási munkálatokat az opera 1851-es bemutatójának eredeti dokumentációi alapján végezte Molnár Zsuzsa, Pál Tamás és Toronykőy Attila. Azért nehéz eldönteni, hogy ez pontosan mit takar, mert – és itt mély tisztelet a kivételnek – a magyarországi operajátszás nagy átlagban ugyanezen poros hagyományoktól ölelve kerül színpadra: korhűséget mímelő, képeskönyv-jellegű díszlet; börleszkes érzelemkifejezések, börleszkes humor nélkül; egydimenziós viszonyok; csupán jelzésértékű színház. Viszont, ha már múzeum, akkor azt tényleg érdemes minimum így csinálni: a Gyüdi Sándor vezette zenekar érzékenyen játszik és a grandiozitásra ízléssel játszik rá, még ha olykor kicsit túlzottan is megbújik a zeneileg kevésbé karakteres részeknél; az énekesek gyönyörűen, tisztán, koncentráltan énekelnek; nincsenek felesleges önünneplések, amikor rajongva kell imádni egy-egy énekes hangját; a Szegedi Nemzeti Színház akusztikája pedig egészen kiváló – külön köszönet érte a Fellner és Helmer tervezőpárosnak. Tehát a zenei élményre nem lehet panasz, és mivel előre deklarálva van a színházi rész súlya, így ezzel is könnyebb megbocsátónak lenni, de ettől még nem lesz kevésbé infantilis hatása ennek a típusú színjátszásnak, mint úgy egyébként.
Azt mondani, hogy a szegedi Simon Boccanegra izgalmas lenne, igen nehéz, de mégis, látva ezt a teljesen anakronisztikus színházat, amiben egy 14. századi történet van 19. századi esztétikával elbeszélve, könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy egy vágyott és kis hazánkra egyre kevésbé jellemző alaptétellel operál, miszerint egy öntudatos népnek joga kaszát és kapát fogni, ha alapvető értékeivel ellentétes politikai hatalom próbálja ráerőltetni akaratát, és ugyane nép elég bölcs is lehet ahhoz, hogy elismerje, sőt, ha felindultságában is, de elfogadja a bocsánatkérést, ha az mindenek felett állóan igaz és őszinte. Igen, ez mese. De fontos mese. Simon Boccanegra ugyanis nem bűntelenül lett Genova dózséja, de hatalomra jutása után nem a hatalmat, hanem a nép közös érdekét: a guelfek és ghibellinek közti ősi viszályon való felülemelkedést képviseli, és ezt államférfiúi nagysággal, népe előtt nyíltan, következetesen és megfoghatóan teszi. Boccanegránk nekünk nincs és nagyon régen nem is volt. De elkelne már valami ilyesmiforma ember.
Ugyanakkor Verdi nem politikai röpiratot írt, a dózse és népe közti viszony szövevényes magánéleti viszontagságokkal tarkított, így széles skáláján mozog Verdinek az ármánytól a konspiráción át a féltékenységen, bosszún, haragon, megbocsátáson, szerelmen keresztül a megbékélésig megannyi apropó akad a zenei fogalmazásra, a sok mozgatott szál pedig viszonylag sok színpadi akcióhoz vezet, ami kevéssé engedi, hogy a zene önnön líraiságába belefeledkezzen. És ezt szerencsésen kerülik el a magánénekesek is, Vasile Chişiu méltóságteljes Simon Boccanegrája, Kónya Krisztina tisztaszívű Amelia Grimaldija, Réti Attila velejéig romlott Paolo Albianija, és Altorjay Tamás, bosszúszomjába is bölcs Jacopo Fiescója mellett Boncsér Gergely kétségek közt őrlődő Gabriele Adornájának sikerül nyílt színi tapsig is vinnie az áriáját, ami amellett tűnik igazán nagy teljesítménynek, hogy az előadás nincsen tapsokra rendezve.

Bár az alkalom el lett szalasztva, hogy erős, jelen idejű színház születhessen egy erős és jelen időben is szólni képes operából, mégis az alkotóknak sikerült az operajátszást fojtogató magánénekesi pátoszt kigyomlálni az előadásból, és teret engedni ének és a zene tiszta megszólalásának. Operáról lévén szó, ez azért korántsem kevés, még ha közel sem annyi, mint ami Verdi művében benne van.

7ora7.hu
2013.11.05.
Zsedényi Balázs