A nagy színésznő látogatása

Az efféle, úgynevezett „jutalomjátékokkal” lehet aztán alaposan mellétrafálni. Ha a megtisztelt az érdem oldaláról talál közelíteni, és nem a szerep megoldása izgatja.
Fekete Gizi ennél sokkalta alázatosabb. Színészebb. Nem díva. Pedig lehetne.
De színésznek lenni izgalmasabb.
Belebújni, eltűnni, megszenvedni, belepusztulni. (Jutalomjáték egy fenét.) Föltámadni. Új létre születni.
Az öreg hölgy megint egy újabb élet Fekete Gizi történetében. Hátborzongató, szívettépő, katartikus és – borzasztóan tudatos. Úristen, micsoda rezdülések a szájszegletben, partitúra-pontossággal.
Ilyennek látom Gizi öreg hölgyét, illetve ilyennek láttatja őt ez az öreg hölgy, aki mellesleg nem is öreg talán, de a játék nagyvonalúan azt is megengedi, hogy öregnek láttassa magát, ha épp így tartja kedve. Egy színész(nő)zseni kényszerít térdre a Kisszínház Dürrenmatt-előadásán, falábbal, nyakmerevítővel, hullafehérre meszelt, bebábozódott orcával, vértezetkemény kosztümkölteményekben á’la couture d’Escorial. Hát még, ahogyan meghordozza! Húsz perce füstöl egy drága cigarettát fönt a balkonon, a félhomályban. Lent zajlik a gülleni polgárság kicsinyes civakodása. Azon veszem észre magam, hogy őt nézem húsz perce. Aki mozdulatlan.

Úgy láttat, hogy semmit sem tesz. Csak lát. Pszichikum és fizikum tökéletes koncentrációja a szemünk előtt. Kegyetlen színház. Megindító duettjükben Jakab Tamással, aki maga is rendkívüli alázattal hódol meg kolleginája óriási aurája előtt, látom a vöröshajú kislányt. Elveszített gyereküket. A bordélyokat és a luxuslakosztályokat. Látom, amit ő lát. Kusza viszonylat. Színészi tökély. És megszeretem az agyonplasztikázott különcnőt, akit tündérboszorkának becézgettek – nem a szó, de a mód, ahogyan Fekete Gizi lerezonálja, válik hangképpé bennem –, akinek lebbentek a hajfonatai, és aki most, ha-ha, szeszélyből életet követel a maga életéért. Veszíteni tudni kell. De még hogy.
Fekete Gizi jól komponált előadást kapott úgynevezett „jutalomjátékához”, a tempók még itt-ott akadozók, a gesztusok ízlésesek és jól nyomon követhetők, a színpad praktikus, jó lett volna bevilágítani, az ál-Brecht-songok hol jobbak, hol kevésbé azok, végre egy rendező, aki Istennek hála nem zseni, szakszerűen kiegyezik a társulattal, akik ma ugyancsak nem zsenik, de minek is lennének azok, legalább zavartalanul eshetünk egy Gobbi Hilda léptékű színésznő fogságába. Egyetlen ily kaliberű művész elég a szegedi színház nemzeti titulusához.
 

szegedilap.hu
2013.11.29.
Marton Árpád