December 4-én, 5-én és 6-án ismét műsoron!

Beszámoló: Rítus

A tánc, mint kifejezési forma, kicsit távol áll tőlem, igazából sosem tartoztam azok közé, akik szívesen néztek akár balettet, táncversenyt vagy éppen tehetségkutatót. Az utóbbi években azonban többször eljutottam a Szegedi Kortárs Balett előadásaira: először csak potyázóként, később már tudatosan választottam a művek között. Legújabb, Rítus című darabjukra azonban ismét csak véletlenül jutottam el – és végül az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb bemutatójának bizonyult.

A műsorfüzet nem sok támpontot nyújtott a műsor értelmezéséhez, de ahhoz éppen eleget, hogy megfoghassuk a témát: az egyszerű közösségekből, amelyeket csak a fennmaradás ösztöne tart össze, hogyan alakul ki a társadalom, az emberek viszonyai hogyan válnak egyre összetettebbé – és sokszor hamisabbakká. Az összetartó erők egyikét jelentik a különböző szokások, hiedelmek és rítusok, melyek megmozgatják a csoport valamennyi tagját. Ezek kiüresedése esetén azonban megjelennek az új formák és a tisztaság iránti igény, mely elsöpri az üresnek tartott rendet és megindul az új körforgás.

Szinte hihetetlennek tűnt számomra, de ezt a bonyolult kérdéskört erősen és érthetően mutatta be az előadás. A tánc a kezdetekben erőteljes volt és szervezetlen, a szereplők ruhái és Milan Savic bombasztikus zenéje is ehhez a természetes őserőhöz igazodott. A színpadkép előterében elhelyezett, El Greco festményeit idéző nyakmerevítők és fekete öltözékek által fejezte ki a koreográfia azt, hogy honnan indultak az emberek, de ugyanakkor azt is, hová jutnak el. Ezt az ellentmondásos viszonyt szintén jól jelenítette meg a tánc: a régi kor maradványait kezdetben megvetették, de soha nem tudták teljesen elhagyni, újra és újra visszatértek hozzá, reflektáltak rá. Az idő múlásával azonban a mozgás mind szervezettebb lett, megjelentek a konkrét rítusok, a transzcendenshez való viszonyulás, mint a társadalom összetartó ereje. A fények játéka kiválóan megjelenítette, hogyan váltak részévé a világunknak a különböző külső erők. Az első felvonás vége azt a pillanatot kapta el, ahogy egy felbukkanó új erő átalakítja a közösség addigi életét.

A második felvonás már egy fejlettebb világ képével indult: az eddig a színpad szélén heverő ruhákat a táncosok most már viselték, a zene finomabbá, a tánc pedig kifinomultabbá vált. Megjelent a mesterkéltség, kevés az őszinte gesztus, helyette a magamutogatás az úr. Azonban ismét felbukkant az a természetes őserő, amelyet titkolt a társadalom, ameddig tudott, de ereje a végén megmutatta magát, és felfordította az egész világot. Az agresszív mozdulatok váltak ismét uralkodóvá – megrendítő volt ugyanazt a szimbólumot, amely az első rész végén éppen a felemelkedés jelképévé vált, most a pusztítás eszközeként látni.

Az egyetlen hibaként a második felvonás rövidségét tudom csak felhozni, ami így kicsit aránytalanná tette a mondanivaló kifejtését, de ezen túl egy nagyszerű előadást láttam. Mind a mozgás, mind a zene elsőrangúnak bizonyult, a darab gondolatisága pedig további elmélkedésre késztetett, és még később is beszélgettünk arról, hogy mit képviselt és milyen érzéseket keltett bennünk. A társulat korábbi remek bemutatójához, a Testek filozófiájához hasonló új kedvenc született.

Koreográfus: Juronics Tamás

Zene:

I. felvonás: Milan Savic

II. felvonás: Joseph Haydn – No. 39. szimfónia

Táncosok: Bújdosó Anna, Czár Gergely, Csetényi Vencel, Hajszán Kitti, Hegedűs Tamás, Hortobágyi Brigitta, Horváth M. Gergő, Kiss Róbert, Májer Gábor, Markovics Ágnes, Palman Kitti, Takács Zsófia, Zsadon Flóra

ekultura.hu
2013.12.01.
dr Benkő Marianna