Shakespeare tragédiájának bemutatója 2014. január 24-én

85 évvel a legutóbbi szegedi Othello után

Negyedszázaddal ezelőtt rendezhettem utoljára a Tisza-parti Nagyszínpadon Shakespeare-t, a Forradalom-viszontváró Hamletet.
Mesteremnek (és szegedi elődömnek) Ádám Ottónak főműve volt a körúti Othello. Ahogy az ő választott, távoli mesterének: Sztanyiszlavszkijnak is.
A moszkvai Művész Színház a huszadik század fordulóján – Csehov mellett –ezen a művön keresztül gyakorolta leghatékonyabban a „pszichológiai realizmus” könnyen félreérthető iskoláját, s utóbb a követők könyvtárnyi próbanaplót és szerepelemzést gyártottak hozzá.
Mikor a hetvenes évek elején ezt a „jól nevelt” színházat a németek egyre hatékonyabban kezdték fölrobbantani: én még kamasz voltam. Tudtunk Zadek King-Kong gorilla-Othellójáról, aki a Cipruson bikiniben napozó Desdemonát ölelve összefogta a feleségét is fekete testfestékével: borzadó elképedést okozván a negyven évvel ezelőtti nyugat-német polgári Közönségnek.
Shakespeare 450 éve született, a számok bűvöletében kapálódzó Világ most ezért Európa-szerte ünnepli őt: miközben Ő mosolygó fölénnyel veszi tudomásul a darabjaiban újra-meg újra fölemlegetett időt:
„Egy óránk maradt csak /A Szerelem s intézkedés között. / Fölosztjuk azt. – Idő. – Idő parancsol.” – mondja az éjszakai szenátusban Othello, és egy jelenettel odébb Jago: „ Az idő méhe sok dologgal viselős, – ezeknek meg kell születni.”
Shakespeare Othello-jának eddig öt magyar fordítása született– az elmúlt évem alapvetően ezek megismerésével telt, és sorsszerű volt a velem-olvasó egyetemisták fölismerése: Szász Károly tizenkilencedik századi, „elavultan” későromantikus fordítása érvényesebben dacolt az idővel, mint az újabb, modernnek hitt próbálkozások.
Nem vitairatnak készül ez az előadás mégsem, ahogy az elkészült új szövegkönyv sem teljes: nem az irodalomtörténetnek, hanem a Színháznak íródott, ahogy egykor Shakespeare szövegei is. Ő maga még a kinyomtattatást sem szorgalmazta. Nem a saját utókori szobra érdekelte, hanem az élő helyzet: saját maga és kortársai körül.
Mitől látta jobban mindenkinél a körülvevő emberek vágyait, céljait, módszereit, valódi nagyszerűségét, szánalmas kisszerűségét, egyszóval: jellemét? Ez az a megfejthetetlen talány, amit újra meg újra megidézünk, tudva azt, hogy Shakespeare kérdései alapvetően érintenek bennünket is.
Idézzük Géher István Tanár urat, aki színházrendezők számára a máig legizgalmasabb elemző Olvasókönyvet írta meg: a saját költői-elemző látomásait, a mindannyiunkat túlélő reneszánsz (azaz: újjászülető) alapművekről:
„Kiábrándító perspektívák. Shakespeare kiábrándult. Ha a közéletből, megvan rá az oka. Az illúziók hőse, a tündöklő Essex gróf dicstelenül fejét veszti. Egy rosszul szervezett felkelés és egy jól megrendezett tárgyalás során vádlottak és vádlók egyaránt leszerepelnek. Az ifjú titánok – a köznép bálványai, a népszínház főúri támogatói – egy időre eltűnnek a színről. A színielőadások azért folynak, a közönséget szórakoztatni kell. Lekötni, elterelni a figyelmét, mert az államügyeket most nem tanácsos firtatni. A közszellemen mindinkább elhatalmasodik a görcsös tanácstalanság; mint azon az uralkodásba rokkant öreg testen, amely már nem sokáig dacolhat az idővel.” – Géher a vasfüggüny-bontó roham elején írja ezt, a velencei mór ürügyén – negyedszázaddal előttünk. Döntse el ki-ki: érvényes-e még. – „Idő, idő parancsol.”

BODOLAY