Rítus – február 5-én és 6-án ismét!

Sikert aratott a  Szegedi Kortárs Balett új Juronics-produkciója
Juronics Tamás hatásos, mozgalmas, a tánc mellett a fényeffektusokra is építő elgondolkodtató új koreográfiája, a Rítus sikert aratott a Szegedi Kortárs Balett előadásában a pénteki premieren a kisszínházban.
Hatalmas közös üvöltéssel indul és zárul Juronics Tamás izgalmas új darabja, a Rítus: a Szegedi Kortárs Balett tizenegy táncosa képes barbár tömeget is megidézni a színpadon. A DJ-ként is dolgozó Milán Savic sokkolóan hatásos, expresszív zenei kompozíciót állított össze az első felvonáshoz. Kicsit olyan, mintha Pasolini archaizáló filmjének, a Maria Callas címszereplésével forgatott Médeának és valamelyik mai fantasy mozinak a hanganyagát mixelte volna össze.

Szakállas marcona harcosokból és hajzuhatagos amazonokból álló horda egy nagy ruhakupacot áll körbe. Néhány fehér spanyolgallér utal arra, hogy körülbelül mikor, hol és kié lehettek ezek a megvetett öltözékek, amelyeket a csoport úgy táncol körbe, mintha valamilyen ősi közösségi szertartást végezne közben. A barbárok spiritusz rektoraként Csetényi Vencel félmeztelenre vetkőzve egyfajta sámántáncot lejt, majd a háttérben egy olajoshordó felett látványosan elégeti az egyik spanyolgallért, amely így az elutasított civilizáció és értékrend jelképévé transzformálódik. Közben kiderül: ennek a másik kultúrának lehetnek vonzó elemei is. Legalábbis kiválik a közösségből egy pár – az egyre érettebb, kifejezőbb M. Horváth Gergely és a roppant nőies fekete szépség, Hortobágyi Brigitta táncolja el poétikusan –, amely kacérkodik a spanyolgallérokkal. Jó a harcos trió is, különösen a középső vezéralakot táncoló Czár Gergely tökéletes mozgástechnikája, elképesztő hajlékonysága, dinamizmusa volt meggyőző. Több mint ígéretes bemutatkozás a táncművészeti főiskolán idén diplomázott Takács Zsófia debütálása: a másik kultúra vonzáskörébe került, megkísértett lányt táncolja el elegáns magabiztossággal, ugyanakkor artisztikus finomsággal. Juronics Tamás expresszív tablóképeket koreografált: például ahogy a tíz barbár társa megragadja a megtévedt áldozatot, tényleg olyan, mintha valamilyen ősi törzsi rítus szemtanúi lennénk.
A darab második része Haydn első moll hangnemű szimfóniájára, a frusztrált, szorongásos, kissé szplínes 39.-re épül, ami jó választás azért is, mert hangulatában, stílusában épp ellenkezője az első felvonás vadul dübörgő, életigenlő mai hangorkánjának. A szereplők itt már az előző rész halomba gyűjtött ruháit viselik, egy másik értékrendet, világszemléletet, mentalitást, kultúrát mutatnak meg. A kifinomult muzsikához társuló modorosabb mozgásformák egy erejét vesztett, pusztulásra ítélt, dekadens közösséget idéznek.

Mintha a klasszikus balett egyfajta finom karikatúráját is belecsempészte volna Juronics Tamás a koreográfiába. Különösen hatásos volt Zsadon Flóra (ön)ironikus, parodisztikus „magánszáma", vagy Hajszán Kitti és Czár Gergely kettőse, és általában a professzionális, pontos csapatjáték, a sok mozgáskarikatúra. Stadler Ferenc világítástervező a díszletet is pótolva a misztikus ködtől az űrfényekig sokféle hangulatot ki tudott keverni.

Ha a második résszel kezdődött volna az est, talán a produkció üzenete is egyértelműbb lenne: a továbblépésre, megújulásra képtelen, öncélúan individualista, kifinomult, dekadenciára hajlamos civilizációt mindig felváltja egy dinamikus, a közösség ősi rítusaiból is építkező, vadabb, életerősebb, új, barbár kultúra. Ahogyan a színlapon is magyarázzák: „A természetes, a nyers erővel és hittel teli élet mindig helyet követel." Így azonban ott bujkálhat bennünk a kisördög: minden fegyelmező rítus, kollektív őrület, aktuálisan megfellebbezhetetlennek tekintett kultusz és nyers erő uralma ellenére mindig akadnak olyanok, akik tudják, létezhet valahol más értékrend, más kultúra is. Szerencsés az a közösség, amelyben a két világszemlélet békében képes egymás mellett élni.

Délmagyarország
2013.11.11.
Hollósi Zsolt