Angyaláldozatok

A dél-koreai kortárs komponista, Unsuk Chin Su című concertójára és egy kipróbált ˝slágerre˝, Sztravinszkij Tavaszi áldozatára készített koreográfiát Juronics Tamás a Szegedi Kortárs Balettnek. A kétrészes táncest sikert aratott a nagyszínházban.
A színpad közepét uraló, nyugtalanító, fenyegető, zöldesszürkés színű mozdulatlan avarpiramis alól bújik elő hirtelen és váratlanul Czár Gergely Juronics Tamás új koreográfiájában, a Mimikriben. A táncjáték alapjául Ligeti György Berlinben élő tanítványa, a dél-koreai Unsuk Chin concertója szolgál, amelyben egy tradicionális kínai fúvós hangszer, az orgonasípokra emlékeztető sheng folytat különös párbeszédet egy hagyományos európai szimfonikus zenekarral: szólistaként dominál, majd elvegyül, hasonul, eltűnik. Erre a mimikrijátékra épít a koreográfia is: az élővilágból jól ismert jelenséget adaptálja egy emberi közösség viszonyaira.

Czár Gergely a megtévesztés mestereként mint valamiféle rejtőzködő, álcázó ragadozó, lesben álló vadász figyeli „áldozatát", majd groteszkbe hajló vad, dinamikus násztánccal csap le rá. Ám az „áldozat" – Takács Zsófia táncolja hasonlóképp kifogyhatatlan energiával – nem hagyja magát, és a párharc végére mintha a szerepek is felcserélődnének. Mimikrit játszik a tér is: smaragdzöld, fekete, lila, sárga, vérvörös színt vesz fel a háttérfal az egymást váltó képekben. A zenét követve sokszor elnyújtott, késleltetett mozdulatokkal operáló rövid táncetűd a társulat majdnem minden tagjának lehetőséget teremt egy-egy hatásos felvillanásra. Különösen jól élt ezzel Csetényi Vencel és színpadi partnere, az ösztöndíjas vendégtáncos, Bálint Adél, aki elképesztően hajlékony, légiesen könnyed, ráadásul még artisztikus és muzikális is. Hosszú távon is biztosan jól járna vele az együttes.

Sztravinszkij korszakváltó nagy művéből, a modernségével az 1913-as párizsi bemutatón még botrányt keltő Tavaszi áldozatból Juronics Tamás 1995 áprilisában már koreografált a Szegedi Kortárs Balett számára egy hatásos darabot. Akkor farmernadrágos, inges-blúzos, bakancsos fiatalokkal jelenítette meg a „történelem előtti játékot". A tavaszköszöntő pogány áldozatnak kiválasztott lány abban tudatosan vállalta sorsát; a darab végén a rozsdás hordókból színpadra ömlő víz pedig sokkolóan hatott.
Az új verzióban most nincs egyetlen kiszemelt áldozat, mert egy egész kiúttalan közösség válik áldozattá. Épp a premier előtti napon olvastam a Magyar Szociális Fórum sokkoló hírlevelében: Magyarországon tavaly ősz óta az enyhe tél ellenére is 117 honfitársunk halt fagyhalált. Az alkotóknak talán nem volt ilyen szándékuk, mégis ez jutott eszembe, amikor a napjaink hajléktalanjaira emlékeztető, hosszú kabátos, szomorú figurákat megláttam. Tizennégy táncos egy-egy nagy ruhakupacot maga előtt tolva lép a színpadra, amelyen az előző részből ott maradt az avar, a múlt hordaléka. Pogány közösségi rítusként elevenedik meg Sztravinszkij vadul tobzódó, expresszív muzsikája. A szertartásszerű játékban nem a táncosok egyéni megmozdulásai, hanem az erős közös képek a fontosabbak. A tavaszi körtáncban nehéz kabátjaiktól, ruháiktól látványosan megszabadulva, alsóneműre vetkőzve ünneplik az újjászülető természetet. Ám ez a tánc nem valami felhőtlen ujjongás, inkább valami közelgő veszély, kataklizma komor árnyéka vetül rá. A kiválasztás szertartása ebben az értelmezésben mintha inkább azt üzenné: a reménytelen közösség mindegyik tagjának önként kell vállalnia az áldozat szerepét.

Juronics Tamás Stadler Ferenc hatásos fényeffektusaival expresszív képeket alkotott, szép és megrendítő, amikor a táncosok a sötétben meztelenre vetkőznek, majd hófehér köpenybe bújva angyalokként keringenek, végül pedig a ruhahalmok alól előkerülő izzó kockákról egyenként a „mélybe" vetik magukat. Felkavaró, elgondolkodtató, többféle értelmezésre és továbbgondolásra lehetőséget adó produkció, amelyet a szombati előadáson hosszan és lelkesen ünnepelt a közönség.

Délmagyarország
2014.03.10.
Hollósi Zsolt