Macbeth a lejtőn

Verdi legsötétebb operája, a Macbeth Galgóczy Judit izgalmas rendezésében, Pál Tamás perfekt dirigálásával, kitűnő szólistákkal óriási sikert aratott a pénteki premieren a nagyszínházban, ahol nemzetközi színvonalú kortárs produkció született.
Fekete hete volt az operavilágnak: Rómában a Teatro Costanzi bezárásának elkerülésére érdekében elbocsátották a zenekar és a kórus 182 tagját, New Yorkban a Met a súlyos anyagi gondokra tekintettel hiába egyezett meg a szakszervezetekkel az alkalmazottak fizetésének csökkentéséről, a Moody’s kilátásba helyezte az operaház kötvényeinek leminősítését. Biztató, hogy eközben Szegeden a jóval szerényebb helyi erőforrások okos felhasználásával Verdi Macbethjének 1847-es ősváltozatából igazi műhelymunkát feltételező, nemzetközi színvonalú operapremiert tartottak.

Galgóczy Judit a nézőben folyton különös asszociációkat keltve szinte kortárs drámaként állította színpadra az operát. A rendezői szándék bizonyos jelenetekben többféle értelmezésre is lehetőséget ad. Már az indítás meghökkentő: a norvég betolakodókkal vívott győztes csata helyszíne zöldellő skót domboldalként tárul elénk, ahol apokaliptikus képeket láthatunk. Élettelen testek bomlanak ki nejlonfóliákból, és legurulnak a lejtőn. A védőruhát viselő „szellemárnyak" a holttesteket egyenként egy nagy, gépiesen duruzsoló futószalagra pakolják, amely – mintha hulladékként szeméttelepre szállítaná – a háttérben eltünteti őket.

A „boszorkányok" tarisznyájukból fehér port szórnak, mintha fertőtlenítenék a harcmezőt. Nemcsak a mai háborúkról, akár az ebolajárványról készült híradások képkockái is beugorhatnak. Macbeth felkötött vérző jobbal lép elő Banquóval, hogy a jövendöléseket meghallgassa. A következő képben, már a várban a Lady dögös bőrruhában férje levelét olvassa, először fekve, majd a hírektől megrészegülve egyre izgatottabban. Duncan király bevonulásából a Gyimóthy Zoltán vezette Fricsay Ferenc Városi Fúvószenekar ötletes színpadra léptetésével látványos, ünnepi indulós csinnadratta lett. A 20. századot idéző jelmezek mellett a díszletet is tervező Juhász Katalin egyetlen hatalmas, szürke fallal – amelybe rafináltan ajtókat is építettek – megoldotta a várban játszódó jelenetek térszervezési problémáját. A rendező egyébként hatásosan kitágítja a színpadot azzal, hogy a produkció harmadik főszereplőjét, a parádésan éneklő női és férfi kart is kiviszi egy-egy jelenet erejéig a nézőtérre. Megrendítő a zsarnok király rémuralma elől Angliába útnak induló skót menekültek kara: modern bőröndöket húzva énekelnek arról, hogy miért kényszerülnek elhagyni hazájukat. Mindenki arra asszociál, amire akar.
A produkció legnagyobb meglepetése a Lady Macbeth szerepében debütáló fiatal vendégszoprán, Nadia Cerchez, aki amellett, hogy imponáló könnyedséggel, magabiztossággal, muzikalitással énekli a hanggyilkos szólamot, remek színésznő is. Kifejezően eljátssza a férjét gúnyosan lesajnáló, és saját céljai elérésére felhasználó, gátlástalanul célratörő asszonyt. Sokkoló kép, amikor a kezéhez tapadt vért kézről kézre továbbadva bűnrészessé teszi a környezetét, amikor őrületbe fordulva a halott csecsemőt magával hurcolja, amikor az előadás egyik zenei és drámai csúcspontjává avatja az alvajáró-jelenetet.

Az nem meglepetés, hogy az évek óta csúcsformában éneklő Kelemen Zoltán Macbethként is bebizonyítja: pusztán rá építve is érdemes műsorra tűznie a színháznak egy remekművet. A címszerep lélektani mélységű zenei karakterábrázolását is adja azzal, hogy sokféle színárnyalattal, dinamikai váltásokkal, drámai erővel és igazi olasz bel canto technikával énekli a szólamot. Nemcsak az áriákban, hanem a Ladyvel közös duettekben is remekel, a rossz lelkiismeret és a megalománia elhatalmasodását, a megállíthatatlan lecsúszást a lejtőn is igyekszik meggyőzően eljátszani. László Boldizsár érzelmileg átfűtötten, hatásosan énekli Macduff szerepét, Kiss András Banquója sem rossz, csak talán kicsit szürkébb.

A balettzenék és a záró Vittoria-kórus nem, de a Lady parádés La luce langue áriája – milyen fantasztikusan énekelte egykor Misura Zsuzsa! – nekem kicsit hiányzik ebből az ősváltozatból, de Pál Tamás a Café Momuson olvasható esszéjével meggyőzött: „hangütése szerint inkább a Don Carlosba illene". Óriási szerencséje van egyébként a szegedi közönségnek, hogy az ország legjobb operakarmesterétől hallhatja Verdi ritkábban játszott remekműveit is. Pál Tamás egyszerre temperamentumos és átgondolt vezénylése most is magával ragadja az odaadóan, drámai erővel, stílusosan muzsikáló Szegedi Szimfonikus Zenekart – és általa a publikumot.

Délmagyarország
2014.10.06.
Hollósi Zsolt