Fórián Antaltól búcsúztunk

A budai farkasréti temetőben elhangzott beszéd,
Flórián Antal temetésén,
2014. november 11-én.

Drága Tóni bátyám,

Most, mikor mindjárt a régi harminc éves vallásháború krónikájának színpadi változatára készülünk – immár nélküled – a szegedi Nagyszínházban: meg kell állnunk, hogy elbúcsúzzunk Tőled, Flórián Antal.
Gyakran kellett szembemenni, szinte mindennel, pedig nem volt ez programunk, csak a Világ olyan, amilyen, s te ezt Shakespeare-rel, és az őt követő Brechttel együtt tudtad. Tudomásul venni nem akartuk, hiszen akkor föladtuk volna a harcot, s Te az ilyen típusú belenyugvó föladásokra alkatilag voltál képtelen.

Mindvégig küzdöttél és mindig bízva bíztál.
S amiért ennek ellenére rajongtak érted, vagy legalábbis elfogadtak az értelmetlen harcaink bölcs – vagy éppen gyáva – megkerülői is, az a szent lobogás és a hihetetlenül szelíd, odaadó hűség volt.
Hűség színpadhoz, családhoz, érdemes szerzőkhöz, és minden föladathoz. Észrevétlenül voltál mindenkor nélkülözhetetlen.
Közben nagyon is tudtuk, láttuk, éreztük, hogy Hamlet, Lear király, Macbeth, Vízkereszt, Szentivánéji álom, Othello, Rómeó és Júlia – némelyik többször is – Veled válik föltámaszthatóan saját előadásunkká.

És az orosz szatírák sem voltak elképzelhetőek nélküled: Gogol postamestereivel a jókedvű reményt hoztad a legkülönfélébb cárhű rendszerek idején is: A nevetéssel is lehet szelíden, ám annál hatásosabban verekedni.

A Csárdáskirálynőben senki ilyen komoly hittel nem lett volna képes elővenni a harmadik kezét a gyertyatartós műkeze mellé, hogy mint inas föladja a kabátot a primadonna távozásához – a szipogva is röhögni kénytelen, elképedő báli Közönség előtt.
Rémült hivatalnokok, idióta párttitkárok, a konventben elnökölő ostoba főbírák sorát röhögtetted ki a legfontosabb előadásainkban a nagy magyar Alföldön.

Belegondolok, hogy milyen kevésen múlik, hogy itt most széles tömegei álljanak a téged országosan ismerő vicces-filmes-kereskedelmi-színház könnyező híveinek, igen, akiket minden bizonnyal a szappanos szórakoztató néplocsolgatás egyik sztárjaként mulattathattál volna.
Ezt űzhetted volna az elmúlt évtizedeinkben bármikor, ám Neked más sors jutott, s akik hiszünk az elrendelésben, tudjuk: ez így volt rendjén.
Már életedben legendák övezték fiatalabb társaid között a próbáidat, a fölkészülésedet, az általad alakított figurák háttértörténeteit.
És igen, ezeken mindenkor nagy szeretettel mulattunk, mert a Szellem, amit egy mozdulattal voltál képes behozni közénk: erőt, hitet és vidám jókedvet hozott:
A „mégis érdemes” gyönyörű illúzióját.

Örök gyerek maradtál, és mikor úgy hozta a kockánk: hosszú szériákban nyűgözted le gyermekeinket is: voltál Játékmester, kiskunfélegyházi és Burkus király, és fölsorolhatatlan: ki és mi mindenki.
Önzetlen ügyszeretetedről halálod híre után írtam bár, de most, hogy magunk között vagyunk, föl akarom idézni egyik néhány évvel ezelőtti akciódat.
A keleti vonatokra ülve pár nap alatt végigjártad Erdély magyarul még beszélő színházi városait, hogy személyesen győzd meg a téged föltehetően elképedve hallgató igazgatókat, akiknél előre bejelentkeztél:
Mindenképpen hívják meg magukhoz azt az előadásunkat, amiben Te magad ugyan nem játszottál, ám melyet a kolozsvári-amerikai divatkortársunk ősbemutatójaként föltétlenül mindenhol megmutatni valónak ítéltél: Tiramisu, avagy: Megöltem az anyámat. –
Nem volt szívem lebeszélni téged erről az elszánt tettről, miközben ex-igazgatódként is tudtam, hogy mire számíthatunk.
És lám: Nagyváradon mégis megjelenhettünk végül,
Kolozsvár pedig két évvel később ráébredt, hogy nekik is be kell mutatniuk a művet. Mégsem utaztál értünk hiába, Tóni bátyám. Egész életedben lelkiismereti kérdés volt számodra a vonalon túl maradt magyarság ügye, büszke örmény őseid igazabb magyarrá tettek minden ezzel kérkedőnél, és különbbé azoknál, akiknek ez soha nem volt fontos. Neked az volt.  
Tudjuk, hogy nem lehet kibújni a korból, amelyikben élünk, s ahol halnunk kell. A legutóbbi Vasgrófunk próbáin több részletnél jutott eszembe az akkor még remélt lehetőség: Flórián Antal szemében láthatom tükörként saját lelkesedésünket.
Ez a nekem játékos, neked halálosan komoly anakronizmus, amellyel csak azért is más normákhoz tartjuk magunkat, mint a mérvet adó „kor-szer”.
Ennek a múltból idelátogató eleganciának a fölénye mindenkor lefegyverző eszközöd volt, anélkül, hogy tudatosan akartad volna bosszantani az ünnepeket meg-nem tartókat magad körül.
Nagyon fogsz hiányozni a színháziak egyetlen igazi ünnepéről: a mindenkori Premierről: játszóként, társként és értünk ott figyelő nézőként egyaránt.

Bocsásd meg Tóni bátyám, hogy a hálámból most csak ennyire futotta. Nyugtalan lelked nyugodjék békében, előbb-utóbb jövünk utánad a méla Jacques erdejéből – köszöntelek.

B.