Két egyfelvonásos opera bemutatója december 6-án
Ritka pillanat az, amikor egy külföldi, jelen esetben olasz zeneszerzőnek egy magyar regény alapján írott operája ősbemutatóját tekinthetjük meg Magyarországon. Az is lehet, hogy most történt ilyen először. Márai Sándor persze nemzetközileg is ismert és elismert író, akinek műveit számos nyelvre lefordították. Marco Tutino pedig napjaink egyik legnépszerűbb olasz zeneszerzője, aki ráadásul nálunk sem ismeretlen. Az elmúlt években az Armel Operafesztiválon két operáját is bemutatták (Vita és A lakáj), de már jóval azt megelőzően, az 1990-es években is játszották Szegeden egy operáját (La lupa) és egy oratóriumát (Pugacsov). Most bemutatott művének szövegkönyvét Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye alapján maga a komponista írta.
Marco Tutino azok közé a kortárs zeneszerzők közé tartozik – ők az utóbbi évtizedekben egyre többen vannak -, akik dallamdús, a szélesebb közönség számára is viszonylag könnyen befogadható műveket írnak. Ilyenek voltak az Armel Operafesztiválon korábban bemutatott darabjai (különösen a Vita), és ilyen a most látott A gyertyák csonkig égnek című operája is. (A mű magyar fordításában megmaradt Márai regényének eredeti címe, de olaszul a regény és az opera címe is Le braci, azaz A parázs.)
A néhány szereplős darab értelemszerűen egy kamaraopera formájában öltött testet. Ehhez ideális helyszínnek bizonyult a Liszt Ferenc Zeneakadémia Solti György Kamaraterme, amely október 9-én este zsúfolásig megtelt.
Az Armel Operaverseny és Fesztivál igen bonyolult koncepcióját ezúttal nem fogom részletesen ismertetni, minden megtalálható a Fesztivál honlapján (www.armelfestival.org). Röviden: egyszerre van szó énekversenyről és fesztiválról. Év közben két fordulóban, előbb énekesi, majd színészi kvalitásaikkal mérettetik meg magukat a versenyzők, akik egyes operák szerepeinek elnyeréséért küzdenek. Ősszel kerül sor a Fesztiválra, itt mutatják be a különböző országok színházai által elkészült teljes opera produkciókat, amelyekben a versenyszerepeket a döntőbe jutott versenyzők éneklik. A Fesztivál előadásai alapján választja ki a zsűri a győztes énekest és a győztes produkciót.
Marco Tutino operáját a Szegedi Nemzeti Színház előadásában láthattuk, benne két versenyszereplővel: a Henriket alakító magyar Altorjay Tamással és a Konrád szerepében fellépő francia Jean-Philippe Biojout-val. (Az idei Fesztivál többi előadásáról honlapunkon is találhat részletes információkat itt: "Indul az Armel Operafesztivál".)
A gyertyák csonkig égnek bemutatóján egy visszafogott, jól átgondolt rendezést láthattunk (Toronykőy Attila munkája), amely olykor kifejezetten leleményes rendezői eszközökkel, hitelesen interpretálta a mű mondanivalóját, és adta vissza annak hangulatát.
A cselekmény két idősíkon zajlik. Egyrészt a „jelenben”, vagyis Henrik és egykori barátja, Konrád időskorában, akik azonban beszélgetésük során rendszeresen felidézik a múltat: fiatalkori önmagukat és – az azóta már halott – szerelmüket, Krisztinát. Azonban valamennyi cselekmény ugyanabban a színpadi térben zajlik, a megelevenedő emlékképeket közelről figyeli a két idős úr.
Az első jelenetben Henrik szobájának falán fotónegatívok formájában megjelenő portrék lógnak, az elhomályosuló emlékeket szimbolizálva. („Az idő múlásával az arcok elhalványulnak (…) Kísértetek…” – mondja Henrik.) A szoba berendezése csupán néhány tárgyból áll, jobbra kis komód, balra karosszék (díszlet és jelmez: Molnár Zsuzsa). Hamarosan kinyílik a tér, de ekkor is csak Henrik lakosztályát látjuk, immár asztallal, körülötte karosszékekkel, a hátsó falon pedig egy vadászatot ábrázoló hatalmas festménnyel. A kép ügyesen, térhatásúan van megszerkesztve (több rétegű, mélysége is van), és a későbbiek során olykor „megelevenedik”: vadásznak öltözött színészek állnak bele. Hasonló megoldással él a rendező a mű végén, amikor a falon ismét fotónegatívokként megjelenő portrék helyén (a képkeretekben) tűnnek fel egyenként a szereplők.
A zeneszerző, Marco Tutino ezúttal sem okozott csalódást a közönségnek, amely a melódia-gazdag, és dramaturgiailag is jól felépített művet vastapssal jutalmazta. Az opera zenéje engem leginkább verista művekre, illetve Puccini zenéjére emlékeztetett (persze utóbbit is gyakran sorolják a verista szerzők közé). A hatásos zene olykor kissé hatásvadász, de mértéktartóan az. Henrik monológjait, és a Konráddal, illetve Ninivel való duettjeit többnyire fojtott légkörű, nyomasztó hangvételű, máskor melankolikus zene jellemzi. A régmúltban játszódó jelenetekben a walzer dominál, a korabeli Bécs miliőjét érzékeltetve (ami első alkalommal még ötletes, többedszerre már kicsit unalmas, felszínes zenei megoldás). A líraibb jeleneteket, illetve Krisztina monológját dús harmóniák, nagyívű melódiák, a drámai csúcspontokat dübörgő nagyzenekari hangzás érzékelteti.
Jól énekelhető, melodikus szólamaikban az énekesek rövid áriákat, duetteket is kaptak. Bár zárt számokról nem igazán beszélhetünk, mégis hálás dolog ez a szólisták számára, többségük tudott is élni a lehetőséggel.
Henrik szerepét Altorjay Tamás basszista alakította. Ő kisebb meglepetést okozott azzal, hogy tavasszal elindult a versenyen, mivel itt többnyire nála jóval fiatalabbak méretik meg magukat. Jól tette, hogy elindult, mivel bejutott a döntőbe, ahol kitűnően alakította Henrik szerepét. Meleg basszusának és erős színpadi jelenlétének köszönehetően kellő súlyt tudott adni a komor, töprengő, fájdalommal teli idős Henrik figurájának. Mindez a Konrádot alakító Jean-Philippe Biojout-ról már csak részben mondható el. A francia énekes elsősorban vokális szempontból nem volt elég meggyőző, a hang gyakran egyenetlenül, nem mindig kellemes színezettel szólalt meg. (Nagy színpadon, egy klasszikus operaszerepben nehezen tudom őt elképzelni.) Színészként már jobb benyomást tett. Konrád meglehetősen cinikusra vett figurája kissé meglepett, de ez is egy lehetséges interpretáció. (Végtére is: a gyilkosság nem történt meg, Krisztina sem lett az övé; mit akar, mit vár még tőle az öreg Henrik?)
Mindkét férfi koncentráltan, értően játszotta a szerepét, a háttérből is folyamatosan reagálva a színpad előterében zajló múltbeli eseményekre is.
A többi szereplő versenyen kívül lépett fel. (Őket a produkciót bemutató színház választotta ki az előadásra. Annyiban persze mégis részesei a versenynek, hogy a Legjobb előadó címért ugyan nem indulnak, de a Legjobb produkció díjáért, a társulat egészével igen.) Közülük elsősorban a Krisztinát alakító Kónya Krisztinát szeretném kiemelni, akinek magával ragadó alakítása révén a történetbeli Krisztina a két férfi főszereplővel egyenrangú fontosságúvá tudott válni. Ehhez persze a zeneszerző is biztosította a feltételeket. Krisztina számára kisebb, de hatásos áriákat (nevezzük inkább modern ariosóknak) is írt, amit az énekesnő stílusosan, vokális szempontból magabiztosan, magas érzelmi hőfokon és kellő drámai erővel énekelt.
Emlékezetes alakítást nyújtott a fiatal Konrádként fellépő Kiss Tivadar is, akinek köszönhetően ez a kisebb szerep is jelentékennyé tudott válni. Nekem külön tetszik, hogy a fiatal tenorista természetes, nyitott hangon, manírok nélkül énekel. A mű első felében hallható rövid, „puccinis” hangzású áriáját is ragyogóan énekelte.
Tisztességes alakítást láthattunk a fiatal Henriket alakító Szélpál Szilveszter, valamint a Nini, a házvezetőnő szerepében fellépő Laczák Boglárka részéről is. (Utóbbi szerepre azért jó lett volna egy idősebb énekesnőt találni. Fiatalon eljátszani egy öreg ember szerepét még színészek számára is nagy kihívás. A vastag smink sem tudta elhitetni a nézővel, hogy egy idős asszonyt látunk, pedig Laczák Boglárka egyáltalán nem játszott rosszul.)
Kiváló teljesítményt nyújtott a Gyüdi Sándor által vezényelt, fegyelmezetten és színesen játszó Szegedi Szimfonikus Zenekar is. Mint azt a karmestertől megtudtam, a partitúra nem különösebben nehéz a zenekar számára, de az olykor csak egy-egy szólóhangszerre, máskor a teljes zenekarra írt igen gyors futamok azért nagy koncentrációt igényelnek.
Kérdés, hogy a Márai regényét értelemszerűen lerövidített formában tartalmazó, ahhoz képest nyilvánvalóan csökkent irodalmi értékkel bíró libretto, a puszta cselekmény elég-e ahhoz, hogy egy valódi opera-dráma alapját jelentse. Azt gondolom, hogy nem elég. Sem az Osztrák-Magyar Monarchia nagypolgári miliője (és a fiatalkor) iránti nosztalgia – némi szentimentalizmussal is fűszerezve -, sem egy szerelmi háromszög, sem pedig egy eltervezett, de meg nem történt gyilkosság nem elég ahhoz, hogy valódi drámai helyzetet teremtsen. Bármennyire is magával ragadó a zene, egy tragédiához önmagában nem elég fajsúlyos a téma. Talán így érzett Marco Tutino is, akinek operájában a cselekmény a mű végén elkanyarodik a regényhez képest, sőt, Henrik és Konrád búcsú kézfogása után egyenesen szürreális fordulatot vesz. A látomásszerű zárójelenetben előbb – izgatott zene kíséretében – csak Nini és Henrik marad a színen. Különös párbeszédet hallunk, amelyben a nő elmondja: ők már valamennyien halottak. Konrád, Henrik és ő is. Tulajdoníthatunk ennek szimbolikus értelmet (Nini már korábban is tesz egy utalást: „Mind haldoklunk, mióta megszülettünk”), de tekinthetjük úgy is, hogy a mű végére csakugyan valamennyi szereplő halott. A falon, a festményeken ugyanis megint a fotónegatívokként megjelenő portrék láthatóak, de ezek helyét fokozatosan átveszik a szereplők; a fiatal, illetve az idős Henrik és Konrád, valamint Krisztina és Nini egymás után állnak be egy-egy képkeretbe, kezükben gyertya, ami alulról világítja meg az arcukat. „A gyertyáknak lassan ki kell hunyniuk – csonkig égve. Csak kísértetek vagyunk…” – énekli a hat szólista halotti kara, harangzúgással kísérve. Hatásos, elgondolkodtató befejezés.
Azok, akik a mostani előadásról lemaradtak, megtekinthetik majd a darabot a Szegedi Nemzeti Színházban is, amely december 5-től játssza Marco Tutino operáját.
A mostani produkció felvétele pedig hat hónapig elérhető a francia–német Arte televízió honlapján, itt: A gyertyák csonkig égnek.
Csák Balázs