Végy három jó énekest – A Tosca Szegeden

Általában nincs ellenemre az unortodox rendezés. Lehet modern, minimalista, vagy aktualizáló, ha a drámát erősíti, vagy értelmezi. Jó Don Giovannit például már láttam ilyet, de Toscát még nem. Nehéz ügy, mintha a formabontó előadások is beérnék a látványos díszletekkel, és/vagy meghökkentő jelmezekkel, de árulkodó az is, hogy a legnagyobb költségvetéssel gazdálkodó ünnepi színrevitelek az eredeti helyszín teljes újraépítését választották, netán éppen eleve ott forgattak „hiteles” Tosca-filmet.

Mondjuk, ezek a változatok legalább becsülettel bevallják a teljes ötlettelenséget.

Bizonyára van oka annak, hogy ez az opera eléggé ellenáll az ambiciózus rendezők törekvéseinek. A főszereplők közötti személyes dráma szempontjából szinte teljesen lényegtelen, hogy milyen környezetben játszódik. Pedig kevés opera van, amelyik ilyen sok utalással rajzolja körül a helyszínt és a kort. Palazzo Farnese és Angyalvár, tehát Róma. A második felvonásban pedig a Marengói ütközet híreit hozzák, ráadásul ebben Melas táborszernagy neve is szerepel, tehát nehéz lenne ráfogni, hogy egy kétszáz évvel későbbi esetről van szó, ahol véletlenül egy másik Bonaparte (legyen mondjuk Bonaparte Béla) alakítja a történelmet.

De ha Anger Ferenc elképzelései szerint ez egy 2060 körüli Róma, hát legyen. Lehet diktatúra akkor is, beépíthették a Szent Péter bazilika környékét felhőkarcolókkal, az egyiket pedig elnevezhették a korábban helyén álló Palazzo Farneseről. Mondjuk a templombelsők merev konzervativizmusát ismerve nem hiszem, hogy a freskók helyét átvennék a graffitik.

Ezzel együtt a fórumokban olvasható véleményekhez mérten türelmes voltam a rendezéssel szemben, de a harmadik felvonást azért én is kényelmetlen feszengéssel éltem meg. A kivégzésen szórakozni vágyó léha tömeg, a diktatúra haszonélvezőinek vérfagyasztó serege igazán nyomasztó és hatásos kép – csak éppen kíméletlen érzéketlenséggel teszi hatástalanná a két szerelmes közötti intim fájdalmat. Összefoglalva, Anger Ferenc rendezése legjobb esetben hagyta működni a drámát. Sehol nem támogatta – de volt ahol rombolta.

Szerencsére, ahol figyelhettünk a fontosabb szereplők énekére és játékára, ott nem volt nagyobb baj.

Merthogy minden közöttük dől el, ráadásul éppen ebben az operában elég mindössze három rendkívüli énekesre koncentrálni. Szinte bármi másban legalább kétszer ennyivel számolnék. (Egy Rigolettóban hiába világsztár a címszereplő, a herceg és Gilda, ha nincs egy félelmetes Sparafucile, egy hatásos Monterone, és egy csábító Maddalena.

A Tosca ebből a szempontból minimalista. A sekrestyés hálás karakter-szerep, de nagyon igényes énekelnivalója nincs, ráadásul csak az első felvonásban jut szóhoz – viszont nem árt, ha jó színész. Andrejcsik István a legjobbak közül való és nem éri be a legkézenfekvőbb és legelcsépeltebb alkoholista figurával.

Angelotti is elég rövid szerep. Fajsúlyos, de nem hősies, hiszen éppen menekül, éhes és fáradt. Altorjay Tamás nagyszerű benne.

„Igazi” énekelnivalója valójában csak a három főszereplőnek van, de nekik tényleg nagyon jónak kell lenniük. Az egész darabot fölösleges elővenni, ha ezekre a posztokra a társulat nem tud három valódi sztárt kiállítani.

De Szegeden ez nem okoz problémát.

Kelemen Zoltán beérőben van. Korban, hangban, technikában, mindenben. Hatékonyan énekel, van vivőereje és tartása, magas hangjai pedig nyíltak és fényesek.

Alakítását érdemes összevetni a Covent Garden Toscájában éneklő Bryn Terfel figurájával. Terfel pszichopata dúvadat alakít, és abból a fajtából valószínűleg az egyik legjobb. Kelemen Scarpiája viszont kifinomultabb, intellektuálisan gonosz, de így még ijesztőbb, mint a közhelyes démonok. Már a második felvonásban jövök rá, hogy szinte a testalkata is más, mint amikor Sharplesst énekelt. Máshol van a súlypontja, máshogy tartja a fejét. Már a megjelenése és mozgása is erős és magabiztos. Mondanám, hogy igazi „énekes színész”, ha nem tudnám, hogy ezt az elnevezést szokás szerint azokra használják, akik sem énekelni, sem színészként játszani nem tudnak.

Sorin Luput nem hallottam és nem is láttam korábban, így nehéz megítélni, hogy alakításában milyen arányban van jelen természetes habitusa és a színészi képességei. Ez a Cavaradossi jólelkű, festőnek járó foltos toprongyban is nemes jelenség, de a cselekményt nem ő alakítja, sőt, talán nem is érti. A második felvonásban nem ismeri fel, hogy az érkező hírek nincsenek komoly befolyással személyes sorsára. A „Vittoria” így furcsán súlytalan, a háta mögött már Scarpia és Tosca akarata feszül egymásnak. Drámailag teljesen hiteles Cavaradossi, ráadásul Sorin Lupu kifejezetten szép hangszínű tenor. Oda kell figyelni rá.

És hát Tosca! Nadia Cerchez nagyon fiatal, ez a második főszerepe, és már az előzővel is nagyon komoly feltűnést keltett. (Heiner Lajosunknak is nagyon tetszett.).

És tényleg nagyszerű. Rendelkezik azzal a drámai színnel, ami kell egy ilyen szerephez, de üdítően nélkülözi azt a mesterséges sötétítést, vibrátót és huhogást, amivel a koloratúr szerepkörből „kinőtt” szopránok próbálkozni szoktak.

Tapasztalantlansága mintha éppen a Vissi d’arté-ban ütközött volna ki, de a folytatásban csak még keményebb lett.

Nem Angelotti, még kevésbé Cavaradossi az, aki szembe tudna szállni Scarpiával. Az ártatlan és naiv, a „gyenge” nő az egyetlen, aki ezt meg tudja tenni. Aki a librettó alapján nem tudná, hogy miért Tosca a címe az operának, az Cerchez előadásából meg fogja érteni.

Nem tudom, hogy Pál Tamás mennyit foglalkozott a színpadon látható történésekkel, de a „zenét” – és azon keresztül természetesen a teljes operát – érvényre juttatta, megcsinálta.
A Te Deum látszólag egyszerű, unisono végével pedig a kórus hívta fel magára a figyelmet. Jók szoktak lenni, de ennyire hatásosnak, átütőnek talán még soha nem hallottam őket.

Élmény volt ott lenni. (A rendezést pedig bánja az ördög.)

momus.hu
2015.03.28.
-dni-