Beszámoló

Herczeg Ferenc: Kék róka (színházi előadás)
A bérletünkben eredetileg egy Molnár Ferenc-darab lett volna a Kék róka helyett; bántam is nagyon a cserét, mert A Pál utcai fiúk írója az egyik kedvenc színpadi szerzőm, Herczeg Ferencről viszont nem sokat tudtam, nem olvastam még egyetlen művét sem. Kicsit utánaolvasva sem hittem, hogy az előadás bármilyen nyomot fog hagyni bennem – szerencsére ezúttal tévedtem.

A Kék róka egy egyszerű szituációra épít: mi történik akkor, ha egy férfi arról szerez tudomást, hogy barátja felesége talán házasságtörő lett? Szembesíti a feleket a helyzettel vagy inkább néma marad? És miként reagál a meggyanúsított feleség? Tagad, netalán vakmerő offenzívába kezd? És a felszarvazott férj mit tesz? Különösen akkor érdekes ez, ha a ’10-es ’20-as évek fojtogató polgári légkörében helyezzük el hőseinket, ahol helye van a párbajnak, de a válásnak is. És mit tesz az elhagyott nő, ha később találkozik vádlójával?

Herczeg darabja ebből a kétségkívül nem túl izgalmasnak tetsző felállásból egy már-már lélektani mélységű történetet és egy feszültséggel teli macska-egér játékot bont ki, amely nem nélkülözi a komikus elemeket, mégsem válik vígjátékká. Helyette szereplőink mélységet és személyiséget kapnak, viszonyaik feltárása hajtja előre a történetet. Senki sem az, akinek előadja magát: a barát, Sándor nem filantrópiából lesz vádló, az asszony, Cecile sem számításból lép és a férj, Pál sem az a gáncstalan férfi, akinek talán gondoljuk. Mindenki szerepet játszik, az őszinteség, főleg a feleség részéről, nem fér bele a konvenciókba; itt nem vallhatjuk meg, hogy hibázunk, és még a hozzánk legközelebb állókban sem bízhatunk meg teljesen.

Ennek a háttérnek meglepő ellenpontjai a felvonások elején mutatott rövid videóbejátszások, amelyek zenével és képpel idézik fel azt a nosztalgiát, amelyet a „boldog békeidőkkel” kapcsolatban vagyunk hajlamosak táplálni. De az elegáns enteriőr és ruhák sem fedhetik el azt a csalást, melyben szereplőink élnek, a boldogság hiányát. A kérdés csak az, mernek-e ez ellen tenni?

Az első felvonás végén úgy tűnik, sikerül kilépni az elhibázott döntések okozta káoszból, és mindenki megkapja az esélyt az újrakezdésre. Bevallom, ez az etap annyira tökéletesen volt felépítve, olyan kerek, meglepően, bár nem tökéletesen boldog befejezést kapott, hogy hirtelen azt hittem, itt a vége. Herczeg Ferenc azonban csavart egyet a dolgon, és megmutatta, mi történik szereplőinkkel a nagy szembesítés után.

A második felvonás már igazából a Cecile-t játszó Szabó Gabi jutalomjátéka. Mindig is élveztem a színésznő jelenlétét a színpadon, fantasztikus alakításokat hozott, bár játéka sosem volt mentes némi túlzástól. Itt azonban minden a helyén volt: nagyszerűen játszott a testével, a hangjával, bemutatva az elvált asszony fájdalmát és felfedve a titkot a férfi előtt, amit mi, nézők már az elejétől fogva sejthettünk. Ez a fajta őszinteség szokatlan lehetett a korabeli nézőközönségnek, hiszen valóban lemezteleníti lelkileg a hősnőt, nekünk azonban nem, viszont általa megértjük a nőt, együtt tudunk érezni vele; ezt a szimpátiát nem kis részben Szabó Gabinak köszönhetjük. Mellette Borovics Tamás Sándorja meglepően színtelen; játékszere ő az asszonynak mind a mű terében, mind a színpadon.

Két ember története bomlott ki hát a szemünk előtt, amelynek komplexitása mindvégig a székhez szögezett és még napokig velem maradt, elgondolkodtatott. Nem többet vetett fel ugyanis, mint hogy milyen egy jó kapcsolat, mi teszi az embereket társakká? Mitől lesz több egy házasság, mint két ember rutinszerű közös élete? Merjük-e felvállalni valónkat és az elutasítással járó kockázatot? És vajon az őszinteség elvezet-e oda, hogy egy új kapcsolatban majd többek és jobbak leszünk? Herczeg legnagyobb erénye, hogy nem ad a kérdésekre egyértelmű választ, a mű végén bizonytalanok maradunk, hiszen nem tudhatjuk, csakugyan boldog lesz-e ez a két ember, akiket megismertünk és megszerettünk a darab világában.

Meglepően erős évadzárást kaptam hát a Szegedi Nemzeti Színháztól. A színészi alakításokon túl mind a rendezés, mint a színpadkép ötösre vizsgázott; Herczeg pengeéles sorai illúziószerűen keltek életre a színpadon, és megmutatták azt, miért érdemes színházba járni. Hiszen egy színdarab olvasás közben közel sem ad annyit, mint életre keltve – a színészek, a díszletek, a zene és a kép adja meg azt az összhangot, amelynek terében a néző valóban elgondolkodhat. A Kék róka a színház csodáját adta röpke két óráig, melyért valóban megérte jegyet venni.

ekultura.hu
2015.04.26.
dr Benkő Marianna