Szimpla szerda: ilyen…

… egy válás a színpadon
Egy válás történetét meséli el Egressy Zoltán új darabja, a Szimpla szerda, amit Tóth Miklós állít színpadra a kisszínházban. (…)

– Mindannyiunk számára ismerős élethelyzetek, figurák és mondatok vannak Egressy Zoltán darabjában. Épp ez a nehézsége: hogyan lehet ezt ma mégis izgalmasan, érvényesen megszólaltatni – hangsúlyozza Tóth Miklós, a Szimpla szerda rendezője, aki az elmúlt években olyan produkciókat állított színpadra Szegeden, mint a Karácsonyi ének és a Hoppláda.

– A darab elején közli a főszereplő, a szülei válását elmesélő lány, Réka, hogy „El fognak válni”. Ez majdnem olyan, mintha egy krimiben előre elárulnánk, ki a tettes. Tehát pontosan tudjuk, hova futnak ki az események, nem lehet az az előadás fő mozgatója, hogy vajon mi lesz ezzel a kapcsolattal. Vagyis csak azt tudjuk vizsgálni, hogyan futott zátonyra. A szerző sok, rövid epizódot írt, ebből kell összeraknunk, kikövetkeztetnünk, pontosan mi történt. Hogyan romlott meg a házasság, mik voltak azok az apró hibák, amik mentén a nagy szerelem így elcsúszott. Bele volt kódolva a kapcsolatba a vége is? Vagy kellettek hozzá bizonyos körülmények is: a sok munka, a kapcsolatot nem támogató anyós, a mindkét oldalon felbukkanó kísértés…
Tóth Miklós számára ez a színdarab olyan, mint egy kortárs moralitás. – Kapcsolódva a középkori műfajhoz, szimultán színpadon játszódnak az epizódok, azaz egyszerre látható minden helyszín. Csak átsétálnak a szereplők a következő jelenetbe – lehetővé téve ezzel, hogy filmszerűen, rövid snittek sorozataként mesélődjék el a történet. A történtekre visszaemlékező lány, akit Borsos Beáta alakít, régi fényképeket, videofelvételeket is megnéz, így ezekből mi is bejátszunk rövid részleteket. Az Anyát Szabó Gabi, az Apát Borovics Tamás játssza. Külön öröm számomra, hogy az Anyóst alakító Fekete Gizivel, akit eddig csak távolról tiszteltem, találkozhattam ebben a produkcióban. Olyan ideális a szereposztás, mintha Egressy Zoltán a társulatra írta volna a darabot. Színészi szempontból is izgalmas kihívás ez a mű: látszólag minden figura tipikus, mégis egyedivé, egyszerivé kell formálni őket. A jelenetekben – ahogyan a mindennapjainkban is – nagyon sok az elhallgatás, a szereplők nem mondanak ki mindent, mert nem tudják, vagy nem merik kimondani. A csendekben, a szöveg alatti mélyben történnek mindazok a fontosabb dolgok, amelyek megértése nélkül nehezen lehetne rekonstruálni e kapcsolat pusztulásának pontos történetét. A darabban senkinek sincs igaza, ugyanakkor mindenkinek igaza van. Még az anyósra sem lehet egyértelműen rámutatni: miatta ment tönkre a kapcsolat. Inkább folyamatosan, szép lassan amortizálódott a házaspár szerelme – fogalmaz a rendező, aki szerint a néző akár feszenghet is: ez lesz velünk is? Vagy megkönnyebbülhet: azért mi még itt nem tartunk.

– A didaxis távol áll a szövegtől, mégis az előadás láttán azt gondolhatja a néző: ha kicsit jobban figyel, vigyáz a párjára, tisztábban kommunikálnak egymással, már attól jobb lehet az a kapcsolat, amiben él. A próbafolyamat alatt mi is többször a homlokunkra csapunk: aha, ismerem ezt a pillanatot! Az önmagunkra ismerés pedig lehet roppant szórakoztató is, és talán éppen ez lesz az a mozzanat az előadásunkban, ami a hétköznapok egymásutánjából mégis kibillenti mindenkori nézőjét.

Délmagyarország
2015.10.21.
Hollósi Zsolt